görbe bögre

 

Tanítsd meg egyenes derékkal, emelt fővel járni…

Talán ez a legtöbb és legfontosabb, amit megtehetsz érte.

 

Magas voltam. Az anyai nagypapám is magas ember volt, az ő vaskos, hosszú csontjait kaptam örökül.

Mindig elöl álltam a tornasorban és talán mindig is utáltam a tornasort. Szerintem az is utálja, aki az elején áll, meg az is, aki a végén.

Nekem, szöszke vékonyka kislányként az eleje jutott. Nézegetve a régi gyerekkori képeimet olyan voltam, mint egy nyurga kiscsikó, összeakadozó piszkafa lábakkal és hatalmas buci térdekkel. Valami csoda tartott csak állva, mer hol erre, hol arra húzták a kiöblösödő térdgumók a pácika lábalkat. A mai szememmel nézve az akkor önmagam, csoda, hogy fel nem kapott a szél és nem vitt tova, mint a kalimpáló lábú kaszáspókokat az őszutón a falról felkapva.

Noha szinte mindannyian ugyanabból az óvodába mentünk tovább az első osztályba, valahogyan mégis próbatétel volt az iskola új ritmusa, az új tanítók, az új szabályok, a teljesítmény és a pontosság és a fegyelmezettség fókusz. A feszesen hátratett kéz a kis székek támláján, amikor néma csendben kellet ülni és figyelni Verona tanító nénik magyarázó szavait. Mindez újra keretezte az addig megszokottat is.

Persze természetes, hogy egy iskolai osztályban újra rajzolódnak a csoport hierarchikus rétegei. Hogy a teljesítmény átrendezi a csoportdinamikát, hogy kiemelkedhet és vezérré válhat valaki egy egyszerű, de jól elvégzett feladat okán és más meg alárendelődhet akár egy figyelmetlen pillanattól.

A csoport szerkezetét és az abban rögzített pozíciókat mindig az adja, hogy a csoport egyes tagjai milyen magabiztosságot mutatnak és milyen, mások számára szimpatikus és hasznos akciókban vannak benne.

Hát én nem nagyon voltam. Csendes, szófogadó, halkszavú és láthatatlan kislánnyá formált ekkora az élet. Csak a „nagyságom”, meg a bánatos tornasor okán váltam láthatóvá némileg.

Az óvodában nem volt farsang, vagy nem hagyott bennem mélyebb nyomot, de az iskolai farsangra mindenki úgy készült, mint valami pompás ünnepélyre, ahol illik a legjobbat kihozni önmagukból a gyerekeknek és a szülőknek is egyaránt.

Nagyon szerettem volna Hófehérke lenni. Általában, az akkor hét éves kislányok azonosulásra alkalmas mesehősei Hófehérke és Csipkerózsika és Hamupipőke voltak.

Nem tudom, hogy elég hangosan kértem-e és meghallotta e bárki is, de nem lettem sem Hófehérke, sem Csipkerózsika, de még koszos mezítlábas Hamupipőke sem.

Törpe lettem. Szundi.

Persze legalább nem mondhatom, hogy nem volt a jelmezemnek semmi köze Hófehérke meséjéhez. Karton papírból kivágott szakállalapra fehér vattát ragasztott nekem és talán valami kinyúlt ronda bojtos télisapkát is kaptam a fejemre. Meg egy zsákot. Egyebekben nem kellett már sok fantázia egy nadrághoz meg valami felsőhöz.

 

Talán sírva érkeztem a rendezvényre, nem emlékszem igazán. Azt hiszem erre mondják, hogy jótékony felejtés. Minden, ami akkoriban történt velem az emlékezés és felejtés mezsgyéjén, szépen ottmarad a kerítésen túl. Ott akartam hagyni. Egy dologra azonban kristálytisztán emlékszem, leginkább az érzésre, hogy próbáltam behúzott nyakkal, hogy alkatilag is legyen bennem valami „törpés”, meghúzódni az ebédlő fala mellett, egy ajtó takarásában és onnan néztem a szebbnél szebb Hófehérkéket, Hamupipőkéket és más libbenőszoknyás királylányokat. Mindenki százszor ragyogóbb volt nálam, még a teknős is a lábmosó lavórral a hátára kötve, meg a gomba, egy nagy pöttyös szalmakalapban, sőt, még a görbe hátú vasorrú bába is a nagyanyó fekete, kötött nagy téli kendője alatt.

Azután egyszer csak felfedezett valaki. Nem fontos már, hogy ki. Nem volt sohasem fontos a személy, csak a helyzet égett be örökre az emlékeimbe. „Hát te meg milyen béna törpe vagy? Itt egy óriás törpe, görbe, mint a bögre…” és elindult a zuhanórepülés. A lökdösődés, a vattaszakáll cibálása, a felpörgött hangulat és lanyhuló tanítói figyelem egyvelegében egyszer csak egy erős, durva mozdulattal letépték a szakállam és a földre rántottak.

Hát ennyi volt az én farsangom.

Természetes. A disszonancia mindig a legszembeötlőbb és leginkább fájóan idegenül zavaró. Az is természetes, hogy van, akit annyira zavar, hogy meg akarja szüntetni.

Amikor mindenki szépen sorban elsétált a zsűri előtt, hogy értékeljék a jelmezét, én egy zsákot meg egy kinyúlt téli bojtos sapkát vonszoltam magammal. Behúzott nyakkal.

Innentől nagyon sokszor jártam behúzott nyakkal, lehajtott fejjel.

Ha nem sikerült valami úgy igazán kiemelkedően. Ahogyan azt önmagamtól elvártam.

Ha suhant a fakanál. Ha nem tudtam a választ. Ha elhangzottak azok a mondatok. Ha azt mondták, kevés vagyok. Ha azt, hogy idegen. Ha azt, hogy mit keresel itt? Ha azt, hogy szűnj meg létezni. Ha azt, hogy tűnj el. Ha azt, hogy menj haza.

Időnként szembesülök vele a fotóimon. Időnként szeretettel megsimogatják a hátam, „Húzd ki magad!” Időnként érzem, hogy egy masszőr mit küzd a merev, csomós izmaimmal. Mára már kivasalhatatlanok.

Jelek, amelyek szembejönnek. Behúzott nyakú görbe ember vagyok.

…és utálhatnám. Meg azt is, akihez kötöm. De nem teszem, már rég. Elengedtem. Egy másikat is.

„Itt egy óriás törpe, görbe, mint a bögre…”

Milyen szép is ez a mondóka. Az óriás, aki képes törpének lenni és görbének, ahol sok az egyenes. Bögrének, ahol sok a befogadni való és talán adni való is, mi a bögrék sajátossága.

Időnként örülök, hogy nem húztam ki magam, mert, aki velem szemben ült elesetten, kiszolgáltatottan, reményvesztetten, így legalább nem érzékelhette, hogy fölé tornyosulok.

Így előre tudtam dőlni, hogy megfogjam sokaknak a kezét.

Mert ilyen ez. Behúzott nyakkal az ember valahogyan szolgálni kíván másokat.

Így lettem az, aki.

Most viszont figyelem őket. Minden fiamat. Hatalmasok. A dédapai vérvonal. Mindenki lenéz már rám és nekem van miért emelni az állam. Felemelni a fejem.

Húzd ki magad kincsem! – most én simítom a hátukat.

Mert nekik nincs okuk törpének lenni. Mert a behúzott nyakú belső törpeség fájdalmát sok év átkeretezni. A tudatban és a szívben is. Kutatni benne a jót és felfedezni, sok munka. Nekik adjon más utat az ég! Egyenes gerincet, nyílt tekintetet, szálfa termetet, ha a teremtő ilyen dédapai szellemet rendelt mögéjük.

Ha már hatalmasok lettek, legyenek hatalmasok. Ennyit remélek.