匈牙利 - Xiōng yá lì – soúnyáli…

Egy hatalmas bútor plázában sétáltunk. Hagyományos gyönyörű kínai bútorokat nézegettünk. 

Covid állapot volt/van/lesz. Vissza-vissza térően. Hol nyitva vannak a különböző városrészek és szabad bejárás van a külső kerületekből a downtown-ba, hol meg éppen újra oka van a területi lockdown-oknak és igyekszünk elütni az időt a mezei nyúl állapotunkban, egy pár utcával körülhatárolt élőhelyen megtalálva az élet értelmét és szépségét. 

De ezekben a napokban nem gyülekeztek viharfelhők a fejünk felett. Szabadon mozoghattunk és megpróbáltuk megkeresni, ami számunkra értéket képvisel Kínában, tradicionális, alkotói értéket. Így jutottunk el a bútorpláza hagyományos kínai bútor osztályára. 

Persze az ember, mindenhol ember és mindenhol ugyanúgy egyetemes szorongást cipel az idegentől és ismeretlentől. A néplélek mindenhol táplálja önmagát a mély történelmi tapasztalati forrásokból feltörő fóbiáival. Amit, talán még inkább hatványoz egy olyan pattanásig feszített helyzet, mint egy világjárvány körbe-körbe járó fertőzés hullámai.  

Kína egy dió társadalom. 

Kívül kemény kéreg rejti és teszi elérhetetlenné az édes és kedves belső értékeket. Védve, óvva és elrejtve a világ szeme elöl.

És ahogyan a buddhisták mondják, ami alul, az felül, ami kívül, az belül, ami kicsiben, az nagyban tükröződik. A bútorbolt kereskedője pont azt a társadalmat képezi le a saját egyszerű viszonyaiban, amelyet milliárdnyi más hasonló „bútorkereskedővel”, mint társadalmi sejttel épít általánosan megfogalmazhatóvá. 

Kína a jelen állapotában nincs kondicionálva az idegenek jelenlétére. Nagyon kevesen élünk most Kínában, a korábbi évekhez képest még elenyészőbb számban. Így, egy-egy europid rasszú ember feltűnése a mongoloid rasszúak között, mindig szembeötlő és nem marad érzelmek nélkül. Ráadásul, mi együtt, hatalmasak vagyunk és a félelmetes magasságunkkal messziről kitűnünk a tömegből. 

Nem csoda hát, hogy bármerre megyünk, mindenhol tartózkodással vegyes szorongásból és kíváncsiságból gyúr,t akár szélsőséges érzelmeket is kiváltunk egy-egy kínai emberből.

Nem ritkán messziről figyelnek és noha Chengdu-ban már megszoktuk, hogy mindenhol fotóztak bennünket, mint valami ritka látványosságot, itt Dalian-ban azért kap valami plusz felhangot ez a fotótéma. Igyekeznek ugyanis rögzíteni a kontaktust. És ez a neuralgikus covid témának szól. 

Kína hatékony, de európai ember számára, logikával nehezen követhetően, elképesztően szigorú biztonsági intézkedésekkel igyekszik visszaszorítani a vírus terjedését és miután a fertőzöttekkel való kontaktusokat már szinte a nullára csökkentették, marad a nép körében gyökeret verő hiedelem, hogy minden újabb vírus megjelenéséért minden bizonnyal, a külföldiek által behurcolt esetek a kárhoztathatóak. Persze, minden kínai ember nem tudhatja, hogy az ide érkező külföldieknél hány kötelező oltással, hány teszttel és hány nap kötelező izolációval, karanténnal zárják ki a vírus behurcolásának minimálisnál is minimálisabb valószínűségét. Nem tudhatják, így maradnak a hiedelmek.

Ebből a lassan általánossá váló alaptézisből kell nekünk bölcsen fordítanunk, ha szeretnénk nyugodt, ítéletmentes emberi kapcsolatokat és bármilyen előrelépést, bármilyen élettémában. 

Ezért megint egy buddhista bölcselettel folytatom: Csak magad felett van hatalmad. 

Mert senkit nem tudok rávenni arra, hogy nyitottá váljon, csak önmagam hozzáállásán változtathatok, nekem kell nyitni, hogy a dió önmagát nyissa meg majd előttem, önmaga saját akaratából a saját kemény burkát. 

Ha nincs Chengdu bölcsessége, lehet, hogy másként reagálunk ma mindenre. De a teremtő megadta nekünk, hogy már tapasztalatok birtokában, okosabban és szeretetteljesebben kezeljünk minden helyzetet. 

Így a korábbi tapasztalatok mára bűvös kulcsot adtak a kezünkbe az itt élő emberek szívéhez.

Nézegettük a szebbnél szebb famunkákat, a csodás gazdag és míves múlt jelenbe történő átmentésének gyönyörű eredményeit. Egyik boltból ki, a másikba besétáltunk. Szigorúan maszkban, megmutatva minden zöld kódunkat mindenhol, ahol kellett. A kereskedők kijöttek az üzletek elé. Nem zavartatták magukat, figyeltek bennünket. Mi meg nyugodtan sétáltunk, végre. 

Azután bementünk egy csodaboltba. Elképesztő fafaragványok, ragasztás nélküli, ékeléses illesztési technikával készített gyönyörűséges bútorok közé. A kereskedő készséges volt. Kínai nyelven igyekezett a segítségünkre lenni. Méreteket, árakat vetett papírra, ahol azt látta, hogy tetszik valami, mutatott még három hasonlót csodaszép bútort, kiegészítőt. Nyitott volt és barátságos. 

Nem így a többi vásárló. Látszott, hogy feszélyezzük őket. Távolságot tartva messziről figyeltek bennünket és igyekeztek elkerülni minden kontaktust velünk.

Elővettük hát a kulcsot, ami ilyenkor mindig nyitja a zárat, megtöri a jeget. 

Bemutatkozunk. Akár vadidegeneknek is. Mert ilyenkor mindig elmondjuk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. 

Wǒ shì Xiōng yá lì (Vó sű soúnyáli.) Én magyar vagyok.

…és olvad a jég. Felderülnek az arcok. Ahogyan megértik a jól-rosszul ejtett bűvös mondatot, leomlik minden fal, meghasad a dió kérge. 

Már a következő pillanatban csapkodják a vállunkat, közös szelfit készítenek, ujjongva örülnek, mint valami messzire szakadt, már alig ismert, de hazatérő rokonnak. Mindig elhangzik a Xiōngdì (shongdi) szó, ami testvért jelent. …és azonnal meg akarnak ajándékozni is és ha másra nincs lehetőségük, akkor egy palack vizet nyomnak a kezünkbe.

Így tett a bútorbolt kereskedője is. Elfutott a raktárba és mindannyiunknak ajándékozott egy-egy vizet, hogy ne legyünk szomjasak a további nézelődésünk során. 

…és gyorsan terjedt a hírünk. A boltok ajtajában álló kereskedők innentől invitáltak be bennünket, megnézni a portékájukat. Ekkorka pici híd köti össze az ismeretlent és az „ismertet”, a szorongást keltőt és a bizalmat keltőt. Egy mondat-híd. Wǒ shì Xiōng yá lì (Vó sű soúnyáli.) Magyar vagyok. 

Shen Yang 

Tartományi főváros (Lianoning province) a volt Mandzsúria szívében. 8,5 millióan lakják. Három napot töltöttünk ott. Bejártuk a külföldiek számára „érdekes” turista látványosságokat. Császári palotát, császári mauzóleumot, a mandzsu konyha utcáját és a hatalmas városi parkot. Nem találkoztunk sehol egy europid rasszhoz tartozó társunkkal sem, de más külföldiekkel sem. 

Wǒ shì Xiōng yá lì (Vó sű soúnyáli.) Mutatkoztunk be a szállodában a személyzetnek, a császári palotában a bennünket fotózó családnak, a parkban klarinéton játszani tanuló társaságnak, az étteremben a pincérnek, a mauzóleum kasszájánál a fiatal fiúkból álló társaságnak, a palotában szelfiket készítő középkorú nők társaságának, az elektromos kisautó kölcsönzőjének, egy másik parkban este, a téren rumbát táncoló pároknak, akikhez én is beálltam táncolni. 

…és minden tekintet mindenhol felderült. Mindenki pontosan tudta, hogy hol van Magyarország és hogy azonosak a történelmi gyökereink. Volt, aki Petőfit szavalt nekünk. Volt, aki megölelt. Volt, aki boldogan nevetve tapsolt. …és ezer közös szelfit készítettünk, mi egymás számára teljesen idegen emberek, ...diótörők. 

Wǒ shì xiōng yá lì (Vó sű soúnyáli.) Magyar vagyok. 

Van egy kontinens, ahol ez a kulcs kinyitja a szíveket. Tudjatok róla, hogy másfél milliárd, majdnem egy egész kontinensnyi ember szeret és tisztel bennünket. 

A buddhista bölcseletek mellett van egy családi mondásunk is... Kapsz, amit adsz.