ELBOCSÁJTÓ...

 

Lehettünk volna mások,

te meg én.

Hajthattam volna ringató öledbe fejem.

Lehettél volna valóban anyám,

anyám.

Olyan édes, mint másoké.

Őszinte óvó szóval az ajkán.

Lehettél volna, aki ágyam mellett ül riadt hajnalon,

amikor a függöny ránca vet árnyékot arcomon.

Vagy lázat csókolhattál volna forró homlokomról,

félelmet ölelhettél remegő vállaimról,

csendesítve kalapáló szívem,

becézve résre csukott szorongó szemem.

Csicsíja bubúja…

Álomba ringató, szelíd nyugalmat hozva kezeid, párnám csendben simító.

Vagy lehettél volna támaszom, vigaszom, biztatóm is akár.

Tett, amit bizton másolni tudok.

Hang, ami elcsitít miden kétséget.

Ölelés, ami elűz minden rémséget.

Lehettél volna meleg otthonom.

Váró, hívó, visszasíró.

Lehettél volna kegyelem,

Biztató szó és nem csak fegyelem.

Lehettél volna a fény, mert én árnyként követni vágytam lépteid.

Lehettél volna ki nem tépi szét egy gyermek álmait.

Lehettél volna értem való.

Kíváncsi, törődő, támogató.

…és én lehettem volna gyermeked.

Szemed fénye, bogara.

Öreg korod aranyló alkonya.

Várt kaland

és életremény.

Lehettem volna egyedi tünemény.

Szentem, kincsem, angyalom…

Megnyugvó lélek a riadt hajnalon.

Lehettem volna reményed, a jövőd záloga.

Támaszod, ölelő erő gyengülő karodba.

Lehettem volna vígasz, segítő kegyelem.

De nem lettem több, mint mindenkor fegyelem.

 

Pedig lehettem volna tényleg, minta másoló.

Lehettem volna örömödre való.

Lehettem volna büszkeséged.

Lehettem volna, aki követ téged.

 

Lehettünk volna te, meg én

anya és gyermeke,

veled, én.

Élhettünk volna úgy, mint mások, 

nevetve nézve a világot.