Tatami...

 

„Elveted a tettet, kinő belőle a magatartás. Elveted a magatartást, kinő belőle a jellem. Elveted a jellemet, kinő belőle a sors.”

Hamvas Béla

 

Talán hatéves volt. Talán még annyi sem. Élete első judo versenyén szurkoltunk neki. Még nem tudott olvasni, de azért szeretett volna maximálisan felkészülni. Ezért az övvizsgára és a versenyre úgy tanulta meg a fontos szabályokat, hogy felolvastuk neki és megtanítottuk, mint a verset. Ő akarta így.

Azután ott állt a tatami szélén és kicsit riadtan pislogott felénk. Láttam, hogy nagyon zavarja valami. Vele szemben az első versenytársa, egy picurka copfos kislány. A rakoncátlan szöszke fürtjei két fonatból lógtak erre meg arra. Nagyon elszánt volt. A judogi nadrágszára felhajtva, hogy rá ne lépjen, a felsőt meg küzdelmesen húzgálta az öv alatt, mert annak a csücske, széle is a térdét verte. Majd összeroppant a picurka termete a nehéz szövésű ruha alatt.

Miklós állt vele szemben, három fejjel magasabban és meghajolt és elkezdte a versenyt. Nem volt kérdés, hogy egy mozdulattal a tatamira helyezi a pöttöm kislányt. És így is történt. Egy mozdulat és már lent is volt a földön. Ekkor a fiam fölé hajolt és megkérdezte, hogy jól van-e és elkezdett lesétálni a szőnyegről.

Margit-néni, az edző kiabált: „Miklós hát nyomd le, fojtsd le, mit csinálsz?” Mire ez én fiam értetlenül visszakérdezett „De hát sír. Ő egy kislány, hogyan fojthatnám le?”

Természetesen ugrott az ippon, de bántam is én. Vártam, hogy megöleljem. Büszke voltam rá. A magra is, ami már csírázott benne.

Amit mi ültettünk el.

Mindez nagyon kedves jelenet is lehetett volna, ha mindeközben a picilány anyukája nem üvölt torkaszakadtából a tatami szélén. „Rúgd meg, lökd fel, ess neki, tekerd ki a kezét, ne hagy magad, öld meg, hisz csak egy fiú!”

Talán így kezdődik.

Talán itt kezdődik el az, ami azután oda fut ki, hogy a rakoncátlan szőke tincsek varkocsai alól a legförtelmesebb mondatok képesek elhagyni a legszebb ajkakat is.

Talán itt fordul ki a világ önmagából. 

Úgy igazán. Itt is.

Nem pont a tatamin, de az ilyen pillanatok láncolatában.

Amikor az én fiam nem akar érvényesíteni egy newazaban-t, vagy egy waza ari-t, ippont, mert nem akar fájdalmat okozni egy kislányak.

És ott kezdődik, amikor anyuka kidagadó nyaki erekkel, vörös arccal, tébolyult tekintettel üvölti, hogy „…csak egy fiú!”

Vagy talán ott kezdődött, amikor anyukának üvöltötte valaki gyerekkorában, hogy „…öld meg, hisz csak egy fiú!” vagy talán más helyzetekben „…csak egy férfi!”?

Magok. Tettek. Magatartás. Jellem. Sors.

A lányok agyi érzelmi központja a prepubertás kortól különösen érzékeny és zaklatott. Ez a terület az amigdala. A bennünk lakozó vad ösztönylény, mely kontroll nélkül a legváratlanabb helyzetekben szabadul el, mint egy fékevesztett fenevad. A prepubertásban és a pubertásban sokkal gyakrabban, mint bármikor az életünk során. Mert az amigdalát csak az agy prefrontális kérge képes féken tartani. Ez egy másik agyi terület, amely az érzelmeket, indulatokat és ösztöntörekvéseinket ellenőrző rendszer helye. De csak később képes erre, mert ebben korban még nincs megfelelő mennyiségű idegsejt kapcsolata. Ezeket a gazdag szinapszisokat majd a későbbi tapasztalások hívják életre a következő 5-6-8 évben. Kinek-kinek milyen sebességgel érik az idegrendszere, olyan gyorsan. Ezért a prepubertásban és pubertásban, az érzelmi kontroll és az agresszió megfelelő kezelése még „nem várható el" a lányoktól, mert ehhez még nem áll rendelkezésükre megfelelő agyi struktúra. 

Ez a biológiai valóságunk.

De nem lehetünk a biológai valóságunk áldozatai, ezért van egy szociális valóságunk is. Jó esetben. 

A lányok minden korábbi történelmi korban, külső kontrolláló, szabályozó erőkre voltak kénytelenek támaszkodni az életük ezen szakaszában és támaszkodtak is, mert ez volt az alapfunkciója a családnak. Az élet rendje. Támaszkodtak a tapasztaltabb és önkontrollt gyakorolni képes anyákra, nagymamákra, rokonokra, tanárokra, megannyi felnőtt mintára. 

…és nem volt kérdés, hogy a kontroll szükséges és véd.

Véd a fékevesztettség őrületétől, az elszabaduló indulatoktól, a nem ritkán autoagresszív gondolatoktól, a kritikus helyzetekbe történő belegyaloglásoktól, a kockázat felmérésének képtelenségétől és a törvényszerű következményektől is és a hormonális kiettségtől és az abban való sodródástól is.

Ekkor még az anya nem volt barátnője a lányának, a nagymama nem azt nézte, hogy hogyan manipulálhatna a menye ellenében és a tanár nem tett cinkossá neurológiailag éretlen és ilyen módon védtelen lányokat, gyerekeket. Mert mindezeknél a mára már elszabadult játszmáknál, fontosabb volt a felnőttek megtató, támogató ereje. 

Ezért régen, más korokban, a család oltalma és mintamutatása mellett nem jöttek/jöhettek létre önmagukat fékevesztetten öndevalváló Blankák és Lilik. A családi és/vagy pedagógiai kontroll védelme ezt nem tette lehetővé.

Mert ott volt a stabil szabályrendszer, amely az életkori sajátosságú prefrontális kéreg elégtelenséget pótolta, még kellett. Több forrásból is.

Ma minden fórum, médium, liberális megmondóember minden formában azt üvölti bele a világba, hogy a kontrollnélküliségé a jövő. A szabadság mindenek felett és mindenek helyett. 

Lili is ezt vágta képünkbe, szabad akar lenni. Bármit is jelentsen ez a számára.

A prefrontális agykéreg, a nőben a lassan kialakuló elegáns királynő, az érzéseken uralkodni képes, az indulatokat féken tartó agyterület, ami valóban féken is tartja az életünk során az amigdalát, a biológiai adottságainknál és nemi különbözőségeinknél fogva, a női agyban kiterjedtebb terület, mint a férfiakéban.

Hacsak valami nem fékezi az érzelmeinket kontrolláló prefrontális agykéreg kialakulását. A királynő kifejlődését. Például az, hogy a méhen belül már gazdagon stresszhormonokban ázik a magzat agya, azzal, hogy az anya elolvas minden olyan újságcikket, ami arról szól, hogy neki most mennyire rossz, hogy a szülővé váló nő mindig áldozat, az önazonosságát elveszítő kizsigerelt roncs, szolga. Ilyenkor az anyai stresszhormonok a magzati agy éretlenségét hozzák létre törvényszerűen. Pl. figyelemzavarokat, részképességkiesést. 

Vagy, hacsak kislányként nem tapasztalja meg napi szinten, hogy a felnőtt kontrollminták, valódi önkontroll hiányában, gyakrabban mondanak csődöt mint, hogy másolható, stabil magatartás alapként működjenek.

Hacsak anyuka a saját elmaradt önmegvalósításának présébe nem helyezi ezt a leánygyermeket és nem üvölti neki öt-hat évesen, hogy „…öld meg, hisz csak egy fiú!”

Hacsak nem növeszti fel őt idejekorán a sok generális szorongást okozó felnőtt téma, amit a legtöbb szociális média felület kiokád magából.

Hacsak nem marad ennek feldolgozásával egyedül.

Hacsak nem hallja otthon napi szinten a szitkozódást és a mindekori politikai hatalom iránti masszív intolerancia megnyilvánulásait.

Sok "hacsak" viselkedés-mag veti el és keleszti ki a magatartás minták palántáit.

Az érzelmi kontrollt gyakoló prefrontális agykéreg fejlődését gátoló külső benyomások ezek. Meg az elülső cinguláris kéregét, ami képes felmérni a lehetőségeket, a veszélyeket, az erőforrásokat, a kritikus helyzeteket és ezek alapján képes bölcs döntést hozni.

Még az indulatokért felelős amigdala uralkodik és ha nincs külső támogató, irányt mutató, óvó-védő rendszer, a viselkedésből következő sors determinált.

Ennek vagyunk mindennapi tanúi sok fiatal felnőtt nő életét szemlélve.

A tinédzserek mindennapjait uralják a hangulatváltozások, a szorongás generálta agressziók, a sebesen váltakozó drámák, a roham szerűen előtörő impulzusok és indulatok és ha nincs stabilan felépülő logikus kilengéscsillapító idegrendszer, akkor ez az állapot konstans marad, nem ritkán egész életre.

A tinik hajlamosak ragaszkodni a legirracionálisabb ötleteikhez, tekintet nélkül a következményekre, nem számolva az esetleges kritikus és/vagy akár végzetes okozatokkal. …és szembe szegülnek minden külső kontrollnak, ami nem ad elég erős érzelmi biztonságot a számukra, vagy nem elég hiteles.

Minden pedagógusnak meleg szívvel ajánlom e pár mondatot bevésni a szívbe és a memóriába. Aki cinkossá tesz egy gyereket, az nem felemeli őt önmaga mellé, hanem ő maga „süllyed le” a gyerek éretlen, indulati szintjére és mindeközben játszmamintákat tanít neki.  

 A fiatal lányok életét tovább nehezíti a hormonális ciklikusság. A menstruációs ciklus megjelenésével további táptalajt kap az agy érzelmi központja által generált indulatláncolat. A fiatal nők életébe belép a versengés és a legbájosabb kislányok is egy pillanat alatt képesek „szörnyeteggé” válni. Üvöltöző, káromkodó, önmagukból teljesen kivetkőző fúriákká. Ez nem akarat kérdése, ez biológia, hormonális állapot és külső kontrollmentesség, vagy ma már egyre inkább, felhatalmazás és biztatás kérdése. 

Ebben a korban alakulnak ki a klikkesedések, a vetélytársakkal szembeni aljas módszerek bevetése, az agresszió helyzeteiben való tetszelgés, a fiúk asztal alá ivása, vagy akár a pódiumra való kiállás és mocskolódás.

A megjelenő androgén hormonok felelősek mindkét nemnél az agresszivitásért. 

Csak, még korábban az androgének generálta indulatokat a felnőtt óvó szerető közeg kordába terelte, addig most eszközként használja fel önös politikai és egyéb személyes érdek vezérelte céljaira.

Lili áldozat. Ahogyan Blanka is áldozat volt. Meg az SZFE hallgatói is, meg még hányan nevek nélkül?

Ugyanazok áldozatai. Elsősorban a saját családjuké, másodsorban az alkalmatlan, játszmázó pedagógusoké és harmadsorban a gerinctelen féreg politikai szélhámosoké.

Vajon hány fiatal élet feláldozását nézzük még végig tétlenül?

Vajon képesek leszünk-e egyszer mindennek az abúzusnak gátat szabni?  

…és kinek van joga sorsfordítóként közbeavatkozni?

...elmondnai nekik, hogy nem kell felmenniük a tatamira?

A kép illusztráció. Kéretik nem párhuzamot vonni a judoka kislány és az írásom témája között.