Tisztelet, rend és pedantéria

 

A Nagy Meireki Tűz vagy más néven a furisode tűz, az egyik legpusztítóbb tűzvész volt, amely Edo városát (ma Tokió) sújtotta, 1657. március másodikán és három napig tartott porig égetve a város több, mint 70% -át, a soguni palotát és elpusztítva a papírból és fából épült házakat és a feljegyzések szerint több, mint kétszázezer áldozatot követelt.

Japán újkori történelmében a Meireki az Edo-korszak egyik szakasza volt 1655-től 1658-ig tartott és az akkori uralkodó, Go-Sai tennó, a 111. japán császár nyolcéves uralkodásának elejét jelöli. Ez időben történt a fővárost csaknem teljesen megsemmisítő tragikus furisode-tűzvész. A furisode tradicionális japán viselet, a kimonó egyik fajtája, olyan hosszú újjakkal, hogy az akár földig is leér, gazdagon díszített köntös, ami a japánok ruhatárának legszebb, legnagyobb becsben tartott ünnepi darabja. Az 1657-ben Edót kétharmad részt elpusztító lángok egy ilyen köntös miatt csaptak föl, legalábbis így tartja számon a japán emlékezet.

A legenda szerint a tűzvészt egy pap okozta, akit azzal bíztak meg, hogy égessen el egy elátkozottnak tartott kimonót. A kérdéses furiszode egy gazdag családé volt, egész pontosan három fiatal, tizenéves lány örökölte egymástól, akik mindhárman meghaltak még azelőtt, hogy elérték volna azt az életkort, amikor már viselhették volna. A furosidet 1657. március 2-án vetette tűzre a város északi részén lévő sintoista templom papja. Az elátkozott furiszode nemcsak a három nővér halálának okán vált elátkozottá, hiszen amikor a szerzetes el akarta égetni, egy hirtelen támadt széllökés fölszította a lángokat és a ruhadarab parázsló darabjaitól lángra kapott a templom. Majd a tűz pillanatok alatt átterjedt, a fagerendázatú és zsiradékkal vízállóvá tett papír falakra és házról házra, utcáról utcára terjedve megsemmisítette a város és annak lakosságát.

Mondhatnánk azt is, hogy Tokió és az elődje az Edo elátkozott város, mert ebben a városban 1601 és 1945 között 85 nagyobb és több száz kisebb tűzvészt jegyeztek fel. De talán az átoknak itt vajmi kevés szerepe van a várost sújtó tragédiák sorában, sokkal inkább azoknak a tényezőknek, amelyek oda vezettek, hogy például az 1657-es tűzvész is nagyon gyorsan és szinte megállíthatatlanul terjedt, hatalmas pusztítás okozva. Ezek a következő okok voltak:

 A város szerkezet olyan volt, hogy a házak sűrűn, szorosan egymás mellé épültek, az utcák és közterületek keskenyek, szűkek. Szinte az egyik ház falának érintésével elérhető volt az utcán szemben épült másik ház.  

A tűzvészt megelőző évben aszályos volt idő, csapadékmentes a tél, ezért a házak faanyaga, nád és fapala teteje teljesen kiszáradt.

A város épületei könnyen éghető anyagból, nádból, fából, papírból épültek.

Tokió tengerparti város, a tokiói öböl felől és a város feletti, hegyes-dombos rész felől, szaknyugati irányból is gyakran fúj erős, akár hurrikán erejű szél. A háromnapos Meireki tűzvész esetén többször is változott a szélirány.

1657-ben az Edo 21 évvel korábban alapított kis létszámú tűzoltóbrigádja, rosszul felszerelt és tapasztalatlan volt.

Mindez, akkor és később a többi tűzvész idején is nagyban hozzájárult a lángok terjedéséhez, és ahhoz, hogy a tűz gyorsan átlépve a Nihonbasi-csatornát és a Szumida folyót is, szinte a teljes várost elpusztítsa.

Ma egész Tokióban alig van fa épület. Egyetlen Buddhista templomot, a Senso-Ji-t kíméltek meg a lángok. Ma templom főépületének közvetlen szomszédságában egy tűzoltóállomás látható.

Mindez a tragikus történelmi sajátosság nagyban meghatározza a Tokió építészeté és városképét is.

Sok a fémvázas beton épület és szinte nincs is építészeti múltja a városnak.

Az 1657-es tűzvész második napján a szélirány változása miatt a tűz a város déli-délkeleti szélétől visszafordult és a lángok nyugati irányba, a városközpont felé kezdtek tovább terjedni a sóguni palota felé. A sógun, Tokugava Iecuna palotája (a Csijoda-kastély) elpusztulását ugyan végül sikerült megakadályozni azzal, hogy az Edo vizesárkokkal körülvett vizéből locsolták az épületet, de a szomszédságában, található többi palotaépület, a sógun szolgálóinak és hivatalnokainak otthonai szinte mind megsemmisültek.

A lángokat végül csak a harmadik napon sikerült megfékezni. A történetírók a tűzvész megszűnésének okát inkább abban látják, hogy három nap alatt elégett, ami eléghetett és ekkora már az erős szél is alábbhagyott. A tűz megsemmisítette a város több, mint 70 százalékát, a háromszázezer lakos fele, kétharmada veszett oda és lelte halálát a pusztító lángok között.

A túlélők dolgát még hosszú napokig nehezítette a város romjai fölött elterülő sűrű füst. Aki túlélte a lángokat azokra maradt a holttestek összegyűjtése és az újjáépítés megkezdését. Az azonosíthatatlanná égett áldozatokat csak hat nappal később kezdték el a Szumida folyó partján ásott tömegsírokba hordani és eltemetni. Itt később imahelyet építettek a sok tízezer halott emlékére.

Edo két év alatt épült újjá. A város tervezésénél figyelembe vették a tragikus tapasztalatokat: szélesebb utcákat jelöltek ki, hogy a jövőben ezek legyenek az esetleges tüzek határai, a házak közti helyeket is szellősebbre vették, valamint egy sor templomot és szentélyt a folyóparton építettek újjá, hogy közel legyenek az oltáshoz használandó víz forrásához.

Sokat költöttek a tűzoltóság fejlesztésére is: növelték a létszámot, és egy sor műszaki újítást is bevezettek, például pumpás vízszivattyúkat kezdtek használni, amikkel hordozható tartályokból tudtak vizet locsolni az égő épületekre. A fő tűzoltómódszer ettől függetlenül továbbra is a lángra kapott épületek gyors lebontása, szétverése maradt.

A sógunátus kötelezővé tette a kevésbé tűzveszélyes építőanyagok használatát, ekkortól kezdődően már vályogból és cserépből épültek az edói házak falai, tetői. A sógun szolgálóinak házait külsőbb kerületekben húzták fel, ezzel felgyorsítva ezen területek urbanizációját: az eredetileg nagyjából 200 négyzetkilométeres város területe a háromszorosára növekedett, előrevetítve a mai Tokió több mint 2000 négyzetkilométeres megapoliszát. Morbid dolog ezt leírni, de jó részben az elátkozott kimonónak és az általa okozott pusztító tűzvésznek köszönhetően fejlődött a japán főváros a világ legnagyobb metropoliszává.

A mai császári palota a volt Edo vár helyén áll, a Tokugawa sógunok rezidenciáját, melyet az 1657-es tűzvész megkímélt, végül egy másik, 1873. május 5- i tűzvész pusztított el. Ma csak a sóguni vár kövezete látható.

…és itt még nem értek véget a város megpróbáltatásai. Arányosságát tekintve az emberéletben és épületekben okozott kár a Meireki tűzvészéhez hasonló méretű volt a 1923-as nagy kantói földrengés idején és Tokió II. világháborús szőnyegbombázása is visszafordíthatatlanul és pusztítóan formálta tovább a városképet.

Ma Tokiónak 13 metróvonala van, 305 km hosszú hálózata, 285 megállóval és további, a város átszelő többségében magas vasútvonala is. 

A metróhálózat 9 vonala magán vállakozás.

Tokió lakosainak száma a legújabb adatok szerint, 38 millió fő.

Három szóval jellemezném a várost: tisztelet, rend és pedantéria.

Forrás: Internet, wiki, japán turista információ kiadványok