Mandzsúria

 

Mandzsúria

 

Most én voltam, ki „gyárat látott s vad laktanyát”,

 és az ott élőnek jelentett e táj „szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,”

még a vonat ablakán át én néztem az gyárakat és szántóföldeket, ahol az itt élő

„dolgozót is lát, ki dolgáért remeg,” meg

„erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat…”

Valahogy így voltam most én a világ ezen távoli zugával. Ismerős ismeretlenként néztem rá és Radnótinak köszönve a gondolatsort, azt is láttam, amit nem láttam igazán, csak a talán a szívemmel.

Mandzsúria.

Ahol élek, Liaoning tartomány területe (Mandzsúria „széle”) 145 900 km², Jilin tartomány, Mandzsúria szívének területe 187 400 km², Magyarországé 93 026 km².

Ha felületesen nézem, akkor nincs itt semmi, de az égvilágon semmi látnivaló.

Ha nagyon egyszerűen, de pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor Liaoningban, másfél magyarországnyi hegyvidéken és a hegyek közötti völgyekben, főleg gyümölcsfa és szőlő ültetvények mellett kanyargott az utunk, még Jilin-ben két magyarországnyi kukoricaföldön keresztül utaztunk.

Valóban túlzás nélkül, több száz kilométeren át végeláthatatlan kukoricaföldeken keresztül visz a vasút. Itt-ott házak, kis falu, a földek között kanyargó patakmeder, vagy ritkás erdőfolt tarkítja a képet. Néhol dombság, a háttérben valahol messze hegyvonulattal, máshol unalomba hullámzó, végeláthatatlan művelés alá vont síkság. Valahol a végtelenben összetapadva a szürkés-kék ég aljával.

Majd nagyvárosok, egy-kettő-három. Itt megállt a vonat a hatalmasra épített állomásokon. Majd közel háromszázzal robogtunk a következő cél felé. Nagyjából két percenként egy másik háromszázzal szembe rohanó vonat remegtetett csak meg bennünket a sinpáron egy picit, különben semmi más izgalommal nem járt az utazás. 

Volt idő mélázni, belerévedni a táj egyhangúságába. Ahogyan átléped a tartományi határt, az aranyló sziklákkal szabdalt zöld erdőhab kivilágosodik és kezdetben minden beleolvad a kukoricasorok és az enyhe szellőtől sárgán bólongató címerek erdőjében.

Volt idő átgondolni, hogy amit itt látunk, azt törvényszerűen hasonlóan látja egy idegen a mi országunk művelt alföldi rónáin. Ahogyan itt bennünk gömbölyödik az unalom érzete, ugyanúgy nevezheti más is a mi alföldünk egyhangú "precizitását" - még ha náluk színesebb is a határ, hisz ekkora monokultúrák nem jellemzőek, mint ezen a keletibbnél is keletibb vidéken – monotonnak.

Azután egyszer csak a gondolatok ösztönző erejével, vagy az általuk keltett hasonlatosságon alapuló együttérzés hatására, elkezdjük látni azokat a részleteket is, amit a suhanó vonatablak egybefolyó masszává gyúrna a szem számára. A tájat szabdaló, bennünket hosszú kilométereken át követő patakok vizének kékes csillogását, egy-egy pecája mellett merengő alakot. Csakúgy, mint otthon, az alföldi tájban, a nagy árkokban törpeharcsázók sziluettjeit. Látjuk az erdőfolt szélén, árnyékban legelő őzek riadtságát, ahogy a tájba berobbanó vonat hangjára felkapják fejüket. A zöldellő parcellák mentén sorakozó esőbeálló házikókat. A domboldalban szerteszét dobált sírköveket, távol a lakott területektől, vagy nem ritkán, maga a szántó szélén felállított, feldíszített, szalagozott sírhantokat. Mert Kínában nagyon kevés kijelölt hivatalos temető van, rettentően drága sírhelyekkel. Ez csak a gazdag kiváltságosok számára elérhető kegy. Behatárolt időre bérelhető állami tulajdon, csakúgy, mint bármi más, ingatlan, föld, vállalkozás ebben az országban. Általában 40 évre adott tartós bérletek határolják be itt időben még a halottak nyughelyének zavartalanságát is. És nincs garancia arra, hogy több generáció együtt nyugodhat egy családi sírhelyen majd. Ezért azután mindenhová temetkeznek. Erdőbe, kirándulóhelyekre, tavak és folyók partjára, mezőre, mezőgazdasági területekre is, a parcellákat elválasztó utak mellé, vagy egy-egy villanyoszlop tövébe, hogy az eke ki ne fordítsa a földből a maradványokat. Számtalanszor botlunk bele erdei sétáink során szétszórt sírhantokba. Egy-egy fa tövében, egy nagyobb kővel lefedett végső nyughelybe. Szokatlan érzés dobogtatja meg ilyenkor a szívünket és igyekszünk gyorsan más irányba fordulni.

Szóval sírhantok… vagy máshol a dombok összefolyásában egy ösvényen nagyszarvú vöröshátú bivallyal cammog valahová egy mezítlábas öregasszony. A települések közelében a szűrke aszfalcsíkokon gyerekek tekernek rozzant kerékpárokat, egymást a csomagtartón szállítva, nagy iskolatáskákkal a hátukon, fehér ingekben, piros kendővel a nyakukba.

Gyerekkorom világ köszön vissza.

Akkor még a kerékpár is félig-meddig luxusnak számított. Hosszú sétákkal és a vállunkat fájón tépő nehéz iskolatáskákkal tágítottuk a tüdőnket, meg-meg ugorva a poros utcákon egy-egy kerítés mögül ránk csaholó kutyák vicsorgó állkapcsai elől.

Azután, három és fél óra csendes suhanás után megérkeztünk Changchunba. Jilin tartomány legnagyobb, több, mint nyolcmillió lakost számláló nagyvárosába. Ennél északabbra található még egy kínai tartomány, Heilongjiang és a fővárosa Harbin. Ide csak azok utaznak már, akik bírják és szeretik vagy kíváncsiak a hosszú, sötét telekre és a mínusz negyven fokos világ különleges atmoszférájára.

Ennél északabbra már átlépünk Oroszországa, az Amur folyó zord vidékére.

Amikor készültem erre az útra, akkor mindenféle kulcsszavakkal megpróbáltam információt kisajtolni a világ nagy „tudásbázisából”, a google-ből. Arra a fogalomra, hogy Mandzsúria, szinte kizárólag történelmi vonatkozású adatok, az utolsó kínai császárral összefüggő cikkek és nagyon gyér régi  fotóállomány búvik elő a világ legnagyobb információs gyűjteményéből. Ha látni szeretnétek a vidék természeti adottságait, akkor a két említett nagyváros nem túl csinos képein túl, alig van bármi kapaszkodó. Szinte csak térképek jönnek elő. Arra a keresésre, hogy a vidék turistalátványosságai, nagyjából két körbe rendezhető adat. Jégszobrok Harbinban. Jégszobrok és téli sportok Changchunban. Meg két tó kacsákkal. Nyáron.

Changchunban a két tavon kívül egy buddhista templomot találtam zárva és két történelmi múzeumot.

Kulturális élmények helyett, ezért aztán az itt élő nagyszámú – nem a város lélekszámához mérten, hanem a Kínában élő összmagyarság számához viszonyítva nagyszámú magyar kolónia családjaival találkoztam és töltöttem el nagyon élvezetes, átbeszélgetett és szeretetteljes időt.

Különleges, lemondásokkal teli világ nevel itt mindenkit alázatra, együttműködésre, toleranciára. Arra, hogy egymásban ne az elválasztó és megítélhető mást keressék, hanem az erőforrást. Itt minden mondatnak pengeéle lenne, minden mondat mélyebbre menne és visszavonhatatlanabbul elválasztó következményekkel járna, ezért itt mindenki előbb-utóbb megtanul felülvizsgálni, szándékot, attitűdöt, értelmezést, levezetést, elszámolni háromig, négyig, vagy ötig is, ha kell és csak akkor tenni, mondani, cselekedni, ha nem árt vele másoknak.

Itt egyszerűbb a szó. Itt természetesebb az érzés. Itt nyilvánvalóbb a nyitottság. Nagyobb a szükség és a szükség összeforraszt sokakat. Előhívja a magyar lélek genetikailag programozott segítő attitűdjét.

Egy céges rendezvény okán utaztam ide. Egy családi napra, hogy tiszteletem tegyem azon sokak felé, akik itt teremtő erővel, kimagasló képességekkel és tudással képviselik a jót.

Általában a világban ott nőttek ki a földből autógyárak, ahol korábban a mezőgazdaság már indikálta a munkagépek létrehozását, fejlesztését. A világ ezen „igazsága”, itt Kínában is azokra a logikára építette fel az autóipart, amelyek máshol is helytállóak. A mezőgazdaság gépiesítése itt is az ipar fellendülését hozta magával. Nagyszámú és széleskörű gépész-képzést indukált. Az ilyen tudástáptalaj azután könnyen hozza a specializációs „elhajlásokat”. Kína legnagyobb, elsőszámú gépipari vállalata tizenix éve hosszútávú együttműködést kötött a VW konszernnel és megkezdte a VW gépjárművek – előbb teher, majd személygépjármű is – kínai adaptációját és gyártását is. 

Ma vezető pozíciójuk van mindkét piaci szegmensben.

A VW konszernben számtalan kiváló magyar mérnök, vezető, specialista kamatoztatja tehetsége legjavát. Őket is köszöntöttük, a cég összes munkavállalója mellett a gyár születésnapja alkalmából.

Hatalmas, nívós és szép ünnepség volt.

…és csak és kizárólag a munkatársak hozták létre. 

Itt Kínában természetes ugyanis, hogy ha valaki valamilyen tehetség bírtokában van, magas szinten műveli azt, akkor arra kíváncsi az a közeg is amiben ő dolgozik és ezek az emberek bártan és örömmel mutatják meg akár a művészti tehetségüket is másoknak, mert erre jól ösztönzöttek. Ugyanez igaz a családtagjaikra is. Különleges rátekintés ez arra, hogy milyen értékes és sokoldalú emberek dolgoznak egy ilyen szigorúan reál, műszaki közegben.

Ahogyan az is nagyon felemelő, hogy amikor egy ilyen alkalommal a különböző díjakkal elismerik a munkatársak teljesítményt, akkor nem ők veszik át a díjakat, hanem a gyerekeik. Igazán szép kultúrája ez annak, hogy hogyan tegyék egy szülő értékességét transzparenssé az őt követő nemzedék számára. Talán ez is adja ennek a nemzetnek a nagyságát és tartását, hogy feszengés nélkül mernek büszkék lenni önmagukra és egymásra.