Tatami (átirat)

  

„Elveted a tettet, kinő belőle a magatartás. Elveted a magatartást, kinő belőle a jellem. Elveted a jellemet, kinő belőle a sors.”

 

Hamvas Béla

 

 Talán hatéves volt. Talán még annyi sem. Élete első judo versenyén szurkoltunk neki. Még nem tudott olvasni, de azért szeretett volna maximálisan felkészülni. Ezért az övvizsgára és a versenyre úgy tanulta meg a fontos szabályokat, hogy felolvastuk neki és megtanítottuk, mint a verset. Ő akarta így.

Azután ott állt a tatami szélén és kicsit riadtan pislogott felénk. Láttam, hogy nagyon zavarja valami. Vele szemben az első versenytársa, egy picurka copfos kislány. A rakoncátlan szöszke fürtjei két fonatból lógtak erre meg arra. Nagyon elszánt volt. A judogi nadrágszára felhajtva, hogy rá ne lépjen, a felsőt meg küzdelmesen húzgálta az öv alatt, mert annak a csücske, széle is a térdét verte. Majd összeroppant a picurka termete a nehéz szövésű ruha alatt.

Miklós állt vele szemben, három fejjel magasabban és meghajolt és elkezdte a versenyt. Nem volt kérdés, hogy egy mozdulattal a tatamira helyezi a pöttöm kislányt. És így is történt. Egy mozdulat és már lent is volt a földön. Ekkor a fiam fölé hajolt és megkérdezte, hogy jól van-e és elkezdett lesétálni a szőnyegről.

Margit-néni, az edző kiabált: „Miklós hát nyomd le, fojtsd le, mit csinálsz?” Mire ez én fiam értetlenül visszakérdezett „De hát sír. Ő egy kislány, hogyan fojthatnám le?”

Természetesen ugrott az ippon, de bántam is én. Vártam, hogy megöleljem. Büszke voltam rá. A magra is, ami már csírázott benne.

Amit mi ültettünk el.

Mindez nagyon kedves jelenet is lehetett volna, ha mindeközben a picilány anyukája nem üvölt torkaszakadtából a tatami szélén. „Rúgd meg, lökd fel, ess neki, tekerd ki a kezét, ne hagy magad, öld meg, hisz csak egy fiú!”

Talán így kezdődik.

Talán itt kezdődik el az, ami azután oda fut ki, hogy a rakoncátlan szőke tincsek varkocsai alól a legförtelmesebb mondatok képesek elhagyni a legszebb ajkakat is. Egyszer, sok év múltán.

Talán itt fordul ki a világ önmagából.

Úgy igazán. Itt is.

Nem pont a tatamin, de az ilyen pillanatok láncolatában.

Amikor az én fiam nem akar érvényesíteni egy newazaban-t, vagy egy waza ari-t, ippont, mert nem akar fájdalmat okozni egy kislányak.

És ott kezdődik, amikor anyuka kidagadó nyaki erekkel, vörös arccal, tébolyult tekintettel üvölti, hogy „…csak egy fiú!”

Vagy talán ott kezdődött, amikor anyukának üvöltötte valaki gyerekkorában, hogy „…öld meg, hisz csak egy fiú!” vagy talán más helyzetekben „…csak egy férfi!”?

 

Magok. Tettek. Magatartás. Jellem. Sors.

A lányok agyi érzelmi központja a prepubertás kortól különösen érzékeny és zaklatott. Ez a terület az amigdala. A bennünk lakozó vad ösztönlény, mely kontroll nélkül a legváratlanabb helyzetekben szabadul el, mint egy fékevesztett fenevad. A prepubertásban és a pubertásban sokkal gyakrabban, mint bármikor az életünk során. Mert az amigdalát csak az agy prefrontális kérge képes féken tartani. Ez egy másik agyi terület, amely az érzelmeket, indulatokat és ösztöntörekvéseinket ellenőrző rendszer helye. De ez az agyi terület csak később lesz képes erre, mert ebben korban még nincs megfelelő mennyiségű idegsejt kapcsolata, hogy elvégezze a feladatát. Ezeket a gazdag szinapszisokat majd a későbbi tapasztalások hívják életre a következő 5-6-8 évben. Kinek-kinek milyen sebességgel érik az idegrendszere, olyan gyorsan. Ezért a prepubertásban és pubertásban, az érzelmi kontroll és az agresszió megfelelő kezelése még „nem várható el" a lányoktól, mert ehhez még nem áll rendelkezésükre megfelelő agyi struktúra.

Ez a biológiai valóságunk.

De nem lehetünk a biológiai valóságunk áldozatai, ezért van egy szociális valóságunk is. Jó esetben.

A lányok minden korábbi történelmi korban, külső kontrolláló, szabályozó erőkre voltak „kénytelenek” támaszkodni az életük ezen szakaszában és támaszkodtak is, mert ez volt az alapfunkciója a családnak. Az élet rendje. Támaszkodtak a tapasztaltabb és önkontrollt gyakorolni képes anyákra, nagymamákra, rokonokra, későbbi korokban tanárokra, megannyi felnőtt mintára.

…és nem volt kérdés, hogy a kontroll szükséges és véd.

Véd a fékevesztettség őrületétől, az elszabaduló indulatoktól, a nem ritkán autoagresszív gondolatoktól, a kritikus helyzetekbe történő belegyaloglásoktól, a kockázat felmérésének képtelenségétől és a törvényszerű következményektől is és a hormonális kitettségtől és az abban való sodródástól is.

Ezekben a korokban – „legalább is így hisszük” - az anya még nem volt barátnője a lányának, a nagymama nem azt nézte, hogy hogyan manipulálhatna a menye ellenében és a tanár nem tett cinkossá neurológiailag éretlen és ilyen módon védtelen lányokat, gyerekeket. Mert mindezeknél a mára már elszabadult játszmáknál, fontosabb volt a felnőttek megtató, támogató ereje, a gerendapozíciója.

Ezért régen, más korokban, a család oltalma és mintamutatása mellett nem jöttek/jöhettek létre önmagukat nyilvánosan és fékevesztetten öndevalváló kamaszok (Blankák és Lilik.)  A családi és/vagy pedagógiai kontroll védelme ezt nem tette lehetővé. Ma meg kezd elszaporodó mintává válni az önkontroll nélküli, érzelmileg túlfűtött kamaszok érdek áldozattá tétele.

A korábbi korokban ott volt a stabil szabályrendszer, amely az életkori sajátosságú prefrontális kéreg elégtelenséget pótolta, még kellett. Több forrásból is.

Ma minden fórum, médium, ilyen-olyan politikai és eszmemotivált megmondóember minden formában azt üvölti bele a világba, hogy a kontrollnélküliségé a jövő. A szabadság mindenek felett és mindenek helyett.

Egy közismert teenager is ezt vágta képünkbe nemrég – „szabad akar lenni”. Bármilyen tartalommal, jelentéssel bírjon is ez a számára.

 

A prefrontális agykéreg, a nőben a lassan kialakuló elegáns királynő, az érzéseken uralkodni képes, az indulatokat féken tartó agyterület, ami valóban féken is tartja az életünk során az amigdalát, a biológiai adottságainknál és nemi különbözőségeinknél fogva, a női agyban kiterjedtebb terület, mint a férfiakéban.

Hacsak valami nem fékezi az érzelmeinket kontrolláló prefrontális agykéreg kialakulását. A királynő kifejlődését. Például az, hogy a méhen belül már gazdagon stresszhormonokban ázik a magzat agya, azzal, hogy az anya elolvas minden olyan újságcikket, ami arról szól, hogy neki most mennyire rossz, hogy a szülővé váló nő mindig áldozat, az önazonosságát elveszítő kizsigerelt roncs, szolga. Ilyenkor az anyai stresszhormonok a magzati agy éretlenségét hozzák létre törvényszerűen. Pl. figyelemzavarokat, részképességkiesést, érzelmi megrekedtséget, kontrollvesztést és talajvesztést. …és törvényszerűen artikuláltabb önérvényesítést, meg a belső káosz kivetítését.

Vagy…

Hacsak kislányként nem tapasztalja meg napi szinten egy kiskamasz, hogy a felnőtt kontrollminták, valódi önkontroll hiányában, gyakrabban mondanak csődöt mint, hogy másolható, stabil magatartás alapként működjenek.

Hacsak anyuka a saját elmaradt önmegvalósításának présébe nem helyezi ezt a leánygyermeket és nem üvölti neki öt-hat évesen, hogy „…öld meg, hisz csak egy fiú!”

Hacsak nem növeszti fel őt idejekorán a sok generális szorongást okozó felnőtt téma, amit a legtöbb szociális média felület kiokád magából.

Hacsak nem marad ennek feldolgozásával egyedül.

Hacsak nem hallja otthon napi szinten a szitkozódást és a mindekori politikai hatalom, vagy bármi más iránti masszív intolerancia megnyilvánulásait.

Sok "hacsak" viselkedés-mag veti el és keleszti ki a magatartás minták palántáit.

Az érzelmi kontrollt gyakoló prefrontális agykéreg fejlődését gátoló külső benyomások ezek. Meg az elülső cinguláris kéregét, ami képes felmérni a lehetőségeket, a veszélyeket, az erőforrásokat, a kritikus helyzeteket és ezek alapján képes bölcs döntést hozni.

Még az indulatokért felelős amigdala uralkodik és ha nincs külső támogató, irányt mutató, óvó-védő rendszer, a viselkedésből következő sors determinált.

Ennek vagyunk mindennapi tanúi sok fiatal felnőtt nő életét szemlélve. A fiatal férfiakét is de ott más az agyi folyamat. De e végeredmény programozott, a nemek sok esetben egymás riválisaivá válnak.

A tinédzserek mindennapjait természetes uralják a hangulatváltozások, a szorongás generálta agressziók, a sebesen váltakozó drámák, a roham szerűen előtörő impulzusok és indulatok és ha nincs stabilan felépülő logikus kilengéscsillapító idegrendszer, akkor ez az állapot konstans marad, nem ritkán egész életre.

A tinik hajlamosak ragaszkodni a legirracionálisabb ötleteikhez, tekintet nélkül a következményekre, nem számolva az esetleges kritikus és/vagy akár végzetes okozatokkal. …és szembe szegülnek minden külső kontrollnak, ami nem ad elég erős érzelmi biztonságot a számukra, vagy nem elég hiteles.

A fiatal lányok életét tovább nehezíti a hormonális ciklikusság. A menstruációs ciklus megjelenésével további táptalajt kap az agy érzelmi központja által generált indulatláncolat. A fiatal nők életébe biológiai forrású természetes magatartás jellemzőként belép a versengés és a legbájosabb kislányok is egy pillanat alatt képesek „szörnyeteggé” válni. Üvöltöző, káromkodó, önmagukból teljesen kivetkőző fúriákká. Ez nem akarat kérdése, ez hangsúlyozom biológia, hormonális állapot és külső kontrollmentesség, vagy ma már egyre inkább, felhatalmazás és biztatás kérdése.

A lányrivalizálások témáját, az agresszív megnyilvánulások véget nem érő történeteit számtalan írás, film igyekszik feldolgozni. Tehát egy olyan jelenséggel állunk szemben, amely kortalan, egyetemes és természetes, hacsak, mint múló állapot van jelen a kamaszok életében. De ha a szocializáció - bármilyen felnőtt forrásból is - igazolja, támogatja, táplálja, vagy manipulációs irányba állítja ennek az időszaknak a viselkedés paneljeit - akkor ott arra ítélünk egy éretlen személyiséget, hogy rekedjen meg ebben a hormonális, indulat éretlenség állapotában, mert itt vastagítjuk meg, vagy pozitívan csatoljuk vissza azt a viselkedést, amely garantáltan áldozattá formálja ezeket a fiatalokat.

Ebben a korban alakulnak ki a klikkesedések, a vetélytársakkal szembeni aljas módszerek bevetése, az agresszió helyzeteiben való tetszelgés, az ellenkező nemmel szembeni erős versenypozíciók, például  fiúk asztal alá ivása, vagy akár a fékevesztett csúnya önkifejezés.

A megjelenő androgén hormonok felelősek mindkét nemnél az agresszivitásért.

Csak, még korábban az androgének generálta indulatokat a felnőtt óvó szerető, vagy nem ritkán keményen fegyelmező közeg kordába terelte, addig most vagy tétlenül és fásultan szemléli, vagy akár eszközként használja fel önös érdekei vezérelte céljaira.

Még korábban a sok-generációs családmodell támogató közeget volt képes teremteni, addig most a generációk közötti árkok elmagányosító állapota, az egyszemélyes szülőmodellek, a csonkacsaládok és a végletekig elfáradt, gyakorta egyedül küzdő szülők és a folytonos sulykolás, hogy a szülő lét rabszolgaság és garantált örömtelenség, kiégeti, devalválja, eszköztelenné és megkeseredetté vagy fásulttá teszi a megtartani már alig képes családi hátteret.

A leírtak nem általánosíthatóak. A biológiai és hormonális törvényszerűségek és következményviselkedések elemein túl megengedik az egyedi eltéréseket. A személyes vonalú, tapasztalatú íráselemek nem igazak minden magyar családra. Távol áll tőlem minden általánosítás és stigmatizálás. Az írás szándéka az önreflexiók és a párbeszéd elindítása a lehető legmélyebb jószándékkal.

Tisztelettel

Varró Xénia krízisintervenciós szakember