Balzsam

Tegnap a szokásos hétvégi nagybevásárlás során egyszer csak ott volt előttem a polcon.

Ugyanolyan színek, csak talán a flakon mérete változott. Az emlékeimben, - lehet, hogy az életem legelső emlékeiről mesélek most, - magasabb, karcsúbb és szélén bordázott volt a balzsamot rejtő „üveg”. Merthogy üvegnek neveztünk akkoriban mindent, amiben valamilyen folyékonyabb állagú dolgot tároltunk, független attól, hogy milyen anyagból is készült.

Hozzd az üveget kincsem! - mondta nekem minden este, megnyugtató kedves hangján. Éppen kibontotta a rakoncátlan, hosszú, búzamező színű tincseimet. Kicsit húzta, mert itt-ott a Nap, meg a szél, vagy télen a kötött meleg sapka, tavasszal és ősszel a babos kendő összebogozta estére a hajzuhatagot. Éppen bontotta, mint minden este, hogy szép legyen és fényes, sima és csinos, majd fürge újjakkal befonta két vastag varkocsba. Közben simogatta a mindig őröltpaprika illatú kezével.

…és mindig beszélt hozzám, hol történeteket mesélt, hol meg pont arról esett a szó, amit éppen csináltunk. Ha a hajamat fésülte, akkor arról mesélt, hogy egy kislánynak miért fontos, hogy mindig szép csillogó és illatos legyen a haja.

A hajbogozást minden este fürdés előzte meg. Ebben az időben a "fönti" konyha szürke, rideg kőlapjaira letett lavórnyi víz volt a fürdőkádam. Álltam bokáig a vízben, ő meg szivaccsal csorgatta rám a szappanhabos, langyos, opálos levet és alaposan átdörzsölte a kerti játéktól fekete térdeim. Néha bizony csípett, mert egy-egy horzsolás is megbújt a koszréteg alatt, ilyenkor a fájdalomtól könnyes szemeimet egyenként csókolta és igyekezett a kannából tiszta meleg vizet csorgatni a sajgó sebeimre és még szelídebbre váltott a hangja. Azt hiszem nem is ismertem nála szelídebb hangú embert.

A konyha minden évszakban hideg volt. Télen borzalmasan hidegnek éreztem, ilyenkor a mozdulatai meggyorsultak, nagy vászon törölközőbe bugyolált és iparkodva dörzsölte szárazra a vézna kis testem. Ölben vitt a tisztaszobába, hogy a talpam ne érje a hideg kő. Ott bedugott a dunyha alá, háttal fordított önmagának és elkezdte kifésülni a fa hajkefével a tincseimet. Ez maga volt a biztonság.

Tisztaság, lassan átmelegedő ágyneművászon, simogatás és újra csak szelíd szó. Minden mozdulata valami rendbetétele a napnak. Kitakarítása. Hogy ne vigyünk az éjszakába, a nyugalomba semmi oda nem illőt. Akkoriban ez a lezárás adta a mindennapok legnyilvánvalóbb rendjét.

Amikor mindennel végeztünk, rám adta a maga által varrt hálóinget és elhangzott a mondat… Hozd az üveget kincsem! – és én már futottam is. Átmelegedett és felszáradt talpakkal csattogtam a hajópadlón és kacagtam, mert mindig utánam suhintott szelíden, mintha csak el akarna kapni és jól meggyömöszölni.

Két kezébe vett egy mogyorónyit a sárga, ismert illatú balzsamból és előbb a saját kezeire kente, majd mindkét pici kezem belefogta a tenyerébe és simogatta. A száján a szelíd szó még csendesebb lett, alig hallható „Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…”

Ezt nem volt szabad. Más időket éltünk. Ez volt a mi közös titkunk...

Mellém bújt és én a karján aludtam el, puha és illatos kezekkel, fonott hajjal, fehérítőtől ropogó hálóingben.

Csak egy pillanat volt ezt újra átélni a bolt polca előtt.

Este bekentem a fiam kezét.

...és hangosan mondtam imát, hogy soha többé ne éljünk olyan időket, amikor csak suttogva szabad.

2020. február, Győr