XianNa történetei

  Lehet a kor hozza, lehet ez az év adja… Fókuszba került ez elengedés. A tegnapi kínlódásaim megint kezembe adták a könyvet. Dobtam a köveket és tudtam előre, hogy mit fog nekem mondani Ji-king szelleme. És pont azt mondta. Po - Felbomlás. „A természetben körforgás van: születik, kivirul és felbomlik minden – s a felbomlásból születik az új. Valami felbomlik benned-körülötted. Nem a te hibád – ez a törvény. Felbomlanak szokások, formák, kapcsolatok, túlélt élethelyzetek. Lehet, hogy eddig jó volt, de lejárt az ideje. Mi a teendő? Hagyni kell!”   Hagyni menni. Elengedni. Csak úgy bénultan nézve. Nem utánanyúlva. Elengedni, elengedni, elengedni. Az évünk legnagyobbra duzzadt parancsa. Mint lázálmaimban a végtelen vastagra hízó cérnák képe. Nem tehetsz semmit fogadd le, engedd, hogy történjen… …és történik. Mennek el. Minden nap elmennek újak. Ma is. És nagyon nehéz hinni, hogy ebből majd valami új születik. Gyűlölni ezt a törvényt luxus, akarattal nekimenni ért

  Jó mélyre elraktam. És azóta sem vettem elő. Néhány kis papír, helyes kis betűkkel. Az egyik AVP (Alternative to Violence Projekt) tréning. A másik többnapos "egészségnevelő tanári" tréning. Ma mindez mennyire megmosolyogtató. Sárga nyomtatópapírra nyomva egy szerény kis szöveg és a név és dátum még írógéppel odagépelve a vonalra. Három aláírás pecsét nélkül, okmány és regisztrációs szám nélkül.  Ez így önmagában is egy kuriózum. Emléket állít annak, hogy a lelkes tudatlanság mi mindenre képes időt fecsérelni.   …és ha nagyon túrok még a fiókban, előkerül vagy még kettő-három hasonló formátumú papírlap. Emlékeim szerint narkológiai alapképzésről, asszertivitásról, vagy a lelki egészség megőrzésének valamelyik más, nem túl mélyre hatolóan boncolgatott témájáról. 1994- et, 95-öt írtunk ekkor. Sorra potyogtak elénk az oktatás eme újszerű megközelítései, tréningek és interaktív tanfolyamok formájában. Izgalmasan eltérő a korábban megszokott hierarchikus és frontális oktatás

  https://streamable.com/yb63ed https://de.m.wikipedia.org/wiki/Feindbild?fbclid=IwAR3Fb5T4u8OYeyd3pmEr74PwBdwM8S05i5IOTyKO_yuLTQU5Qve2JprM0rs Ezt a kettőt, így egymás mellé tenném. Pont összeillenek. A videóban a német állami televízióban a riporternő hülyének nevez két nemzetet egy olyan joggyakorlat okán, amelynek az uniós jog teremti meg a szabad lehetőségét, bármely európai ország számára. A riporternő kivág két sárga csillagot az uniós zászlóból, képletesen kivágva két nemzetet, nekem meg furcsa görcs lopódzik be a gyomromba. Utlóljára az utolsó holokauszt film megtekintésekor éreztem ilyet, amikor fiatal lányként dermedten ültem a Schindler listája című film előtt a moziban és nyeltem a sós, forró könnyeim. Akkor megígértem magamnak, hogy többet ilyen érzést nem engedek meg eluralkodni magamon. Mindent tudok már a második világháborús borzalmakról. A sárga csillagokról. És más áldozatokról is. A második anyag az ellenségképről szól.  Jó néhány újkori társadalomtudós, szociológus

  A baloldali sajtótermékekben ma megjelent és a szociális médiafelületeken is sok ismerősöm által megosztott szenzációhajhász hírre, a szakmai erkölcs okán én is korrekcióval kívánok reagálni. Az Index szerkesztősége az érintettek megkérdezése nélkül dr. Müller Cecillia országos tisztifőorvos kompetenciáival és jogosultságával kapcsolatosan jelentetett meg álhírt, ferdített és csúsztatott. Az internetes portál gerinctelen sugalmazása azt a célt szolgálta, hogy megkérdőjelezhetővé váljon az országos tisztifőorvos szakmai hozzáértése. Miután a hétköznapi embereknek semmilyen kompetenciájuk sincs annak eldöntéséhez, hogy kinek kell Magyarországon praxisengedéllyel rendelkezni és milyen jogosítvánnyal, milyen orvosi tevékenység végezhető, de úgy tűnik az újságírónak hazudott propagandistáknak sem volt igényük a hiteles tájékoztatásra, a hírt mindenki felkapta, aki csak egy cseppet is szkeptikus a járvánnyal kapcsolatban és önkéntelenül is részt vett egy kiváló, négy szakvizsgás szakor

  2020. november 16. Frank Füredi szociológus, publicista A koronavírus-világjárvány kitörése óta valóságos keresztesháború jellegét öltötte a Magyarország elleni dezinformációs kampány. Aki a nyugati médiából tájékozódik, nemigen juthat más következtetésre, minthogy Magyarországon olyasféle helyzet van, mint 1938 Németországában volt, mondjuk néhány héttel a  Kristallnacht  előtt . A Magyarország iránti ellenérzés olyannyira mélyen beitta magát a kommentátorok lelkébe, hogy már-már abban látszanak reménykedni egyesek, hátha a világjárvány végre méltó büntetéssel sújtja Orbán Viktor miniszterelnök kormányát. Sokáig azt hittem, hogy a Magyarországra szórt nyugati médiaszidalmak már nincsenek rám hatással, mígnem aztán nemrégiben kezembe került a  British Medical Journal  (BMJ) november 4-i cikke. A  BMJ  a világ orvosi szaklapjai közül azzal tűnik ki, hogy közlés előtt az egyik legalaposabb szakmai ellenőrzésnek veti alá cikkeit. Amikor azonban az ember már egy cikk címében azt olvassa:

  Némely elemeiben szándékosan eltúlzott írás következik, főleg a személynevekben és tevékenységekben... Az azonosulások elkerülése érdekében.  Boldog békeidők… Amikor még mindenki az volt, aki. Amikor még nem értett mindenki mindenhez IS. Nem volt ennyi atomtudós, pedagógiai szakértő, krízisintervenciós szakember, dietetikus, vájár, keleti tudományok doktora, pszichológus, mikrobiológus, bármilyen szakterület szakorvosa, vadgazda és környezetvédő, csillagász és közgazdász. Ennyi vegyész és infektológus, futballbíró, vízügyi mérnök, hadtörténész és élelmiszermérnök… Biztos még vagy száz foglalkozást kihagytam… Ma egyik pillanatról a másikra, ha az élet úgy sodorja a szálakat, az új közbeszédtéma úgy termi a szakértőt, mint nyári eső a csigát. Boldog békeidők… Amikor még Krusevnyáckiné Krumplihéj Etelka pongyola szemfelszedő nem osztotta ki méla undorral, szigorúan lefelé nézve, Özvegy Trappistáné Tánczos Amálkát a nyugdíjas zongorahangolót és énektanárt. Nem olvasta rá or

  Magamban fagyöngynek hívtalak. Mert sohasem jöttek más szavak. Ha a könnyem gyöngy lenne, ma végtelen nyakláncok ölelnék nyakad. Karom helyett, lemondó sóhaj fonná őket szépen sorba, és szomorúság borzolná a szél helyett, felettük hajad. A szomorúság szemem csillogása, tükre éles szavaknak, rebbenő pára, és páncélja rám emelt karodnak a hátam. Ami azután nem kulcsolt csak hullott, keményen, tiporva. Én meg csak álltam. Csípésed lilul és a szám dagad, pedig nem szólt egy szót sem, csak kért…csendben lehajtott fejjel. És ha már végkép nem remélt, csak suttogott magának, önmagát győzve… Én nem kértem az életem. Néha a csend ölt, a napokra elnémult szavak. A rideg tekintett, biggyesztett száj, a mélyre mart szó… nem akartalak. Emlékszem még a koldulásaimra, amikor azt hittem rossz vagyok eredően. Emlékszem az elmúlásaimra, mint száraz virág a temetőben. Tápláltalak volna, lélekkel, szívvel, megszolgáltam volna élettel, széppel. Szebbel, mint hitted. Koldulta

  KULTÚRA Szarvas József: Miféle kultúra az, ahol csakis a városi, az urbánus gondolkodás létezik? SZILLÉRY ÉVA 2020.11.11. 17:17 „Ez egy háború, amit meg kell nyernünk a vírussal szemben, de biztos vagyok benne, hogy ha túl leszünk rajta, nem ott fogunk tartani, ahol márciusban voltunk” – állítja Szarvas József, aki a Nemzeti Színházban végzett munkája mellett évek óta az Őrségben foglalkozik kultúrateremtéssel, őshonos gyümölcsösök újratelepítésével, a földhöz köthető és a szellemi hagyomány életben tartásával. A Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltásától rendszerváltást remél az oktatásban, bízik abban, hogy teret kap a polgári gondolat, miközben hangsúlyozza, hogy nemzeti kultúra népi kultúra nélkül nem értelmezhető. A nagyszerű színésszel Szilléry Éva beszélgetett. RENDKÍVÜLI HÍR MEGVERTE IZLANDOT, KIJUTOTT AZ EB-RE A MAGYAR VÁLOGATOTT! Tavasszal, amikor megállt a színházi élet, az őrségi Viszákra költöztél családoddal, ahol régóta Kultúrpajtát tartasz fent. Akkor a földhö

  Én a Trianonban elcsatolt délvidéki területeken, Bácska szívében születtem. Apám ötvenhat november negyedikén épphogy belelépett a hetedik esztendejébe. Majd más idők jöttek. Egy puha kommunizmus, puha diktatúrával, Tito elvtárs személyi kultuszával és szép gyermekévekkel. Mert minden gyerekkor szép, mert még a metsző szavak vágta sebeket is van minek begyógyítania egy kisfalu védő ölében.  Mert Jucika-néni, akitől piros zománcos kannában hordtuk a tejet minden második nap, minden alkalommal megsimogatta a savószagú, mély barázdákkal szabdalt kezével az arcom. „Na... mosolyogj angyalom egy kicsit, nincs semmi baj, minden elmúlik három nap alatt. A bánat is.” - kérlelt, ha látta, hogy szükséges. És igaza volt, ki emlékszik ma már arra, hogy miért is voltam azokban a napokban bánatos. Csak a szomorúság emléke maradt meg, a történések gyökere mára kiszáradt és elporladt a fekete anyaföldben. Éltünk valahogy. Valami furcsa, információkat kizáró burokban. Oda koncentrálva a falu határán