Szarvas József: Miféle kultúra az, ahol csakis a városi, az urbánus gondolkodás létezik?
KULTÚRA
Szarvas József: Miféle kultúra az, ahol csakis a városi, az urbánus gondolkodás létezik?
„Ez egy háború, amit meg kell nyernünk a vírussal szemben, de biztos vagyok benne, hogy ha túl leszünk rajta, nem ott fogunk tartani, ahol márciusban voltunk” – állítja Szarvas József, aki a Nemzeti Színházban végzett munkája mellett évek óta az Őrségben foglalkozik kultúrateremtéssel, őshonos gyümölcsösök újratelepítésével, a földhöz köthető és a szellemi hagyomány életben tartásával. A Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltásától rendszerváltást remél az oktatásban, bízik abban, hogy teret kap a polgári gondolat, miközben hangsúlyozza, hogy nemzeti kultúra népi kultúra nélkül nem értelmezhető. A nagyszerű színésszel Szilléry Éva beszélgetett.
Tavasszal, amikor megállt a színházi élet, az őrségi Viszákra költöztél családoddal, ahol régóta Kultúrpajtát tartasz fent. Akkor a földhöz való visszatérésről beszéltél. Most hogyan tervezed átvészelni a második hullámot, mi az elképzelésed az előttünk álló hónapra?
Zsámbékon maradunk, ahova néhány hónapja költöztünk családommal, itt folytatjuk a harcot a vírus ellen. Azt fogalmaztam meg magamban, hogy a kultúránk átvezetése nem állhat meg, hiszen az él, organikus, létezik és nagyon is valóságos. Ebbe a harcba az embernek ugyanúgy bele kell állnia, mint a hétköznap bármely pillanatába, de a nehéz pandémiás időszakban még több ünnepet kell teremteni. A kultúránk kisebb közösségeit megerősíteni. Mi Viszákon évek óta ezt tesszük, ezért úgy vélem, a művészet erejébe kapaszkodhatunk a nehéz időszakban. Zsámbékon galériát hoztunk létre, amit a pandémia miatt a virtuális térben mutatunk be. A Tárt Kert ugyanabba a folyamatba illeszkedik, mint a viszáki Kaszás Attila Pajtaszínház és Galéria. Egyrészt kitáruló, nyitást szimbolizáló hely, de nemcsak galéria, hanem az őshonos gyümölcsfák újabb kertje lesz. Engem több, mint tíz esztendeje az őshonos kultúrák közösséget, embert és népet megtartó energiái mozgatnak. Szóval olyanról tudok beszámolni, ami élő, organikus és működik.
A járvány azonban megint ellentmond a közösségépítésnek...
Egyelőre igen! Ez egy háború, amit meg kell nyerni. Ő is végzi a munkáját elég keményen, engem már elkapott, de túl vagyok rajta. Három hétig tartott, feleségem, gyermekem nem fertőződött meg. Még most sem tért vissza az ízlelés, és a szagokat sem érzem, de ahogy én látom, relatív jól megúsztam. Biztos vagyok benne, hogy ha túl leszünk ezen, nem ott fogunk tartani, ahol álltunk márciusban.
Az emberi viszonyainkban, vagy morális értelemben?
Jó a kérdés, mert a morálnak is ki kellene egyenesednie. Van-e olyan még egyáltalán, hogy közerkölcs, vagy ezt is sikerült mára megkérdőjelezni? Ugyanazt értjük egyáltalán a kérdésen és pláne a válaszon?
A járvány első szakaszában egy össztársadalmi önelemzést lehetett megfigyelni, bölcs szavak hangoztak el arról, hogy mennyire elveszítettük egymást, és ezen változtatni kéne. Aztán, amikor visszatért a szabadság, nem sok maradt az egészből, nem lettünk sokkal önzetlenebbek, toleránsabbak...
Visszazökkentünk. Azt tapasztaltam például az Őrségben, hogy sok-sok ember beleállt az önfenntartásba, abba az életmódba, amely meggyőzni önmagát, hogy képes magának termelni. Amikor azt mondják, hogy az ember földhöz ragadt, arra én azt válaszolom, hogy inkább vagyok önmagam rabszolgája, és érek vissza a földhöz, minthogy egy nagy mesterségesen kreált rendszer hasznos idiótája legyek. Azt ismétlem, hogy míg a művészetnek palotája van, a kultúrának pajtája is van, és a pajta nem a művészetek természetes tere. Emlékezzünk csak arra, hogy az irtó hadjárat a kultúrák mélyrétegét érte el legelőször, amikor az ötvenes évek elején kiirtották a parasztságot, a városban a polgárságot. Kitelepítették, ellopták a földjét, elkergették az állatait, száműzték, kivégezték, és ezzel együtt a kultúrát is bezárták karanténba, teljesen kioltották. Ha nincs a kultúrafenntartó ember, a humánum, akkor mi marad nekünk? Úgy gondolom, nemzeti kultúránk nem kapta meg, illetve vissza a rendszerváltoztatás során a remélt, elvárt korrekciót. Így, körülbelül harminc évvel a huszonnegyedik óra után, éreznünk kell, hogy mint egy falat kenyér hiányzik közgondolkodásunkból az organikusságra való törekvés, annak felszabadító fontossága. A kultúra közösségben megélt, folyamatosan változó, tevékenység útján, generációkon átívelő tapasztalati örökség és nem elvont fogalom. A viszáki Kaszás Attila Pajtaszínház (KAPSZ) kiállításai, koncertjei, színházi előadásai, költői estjei nem a közösségtől elkülönülő öncélok, hanem a Tündérkerten átívelő közösségerősítő szándékból született rendezvények. Hiszek a művészetek kultúrahordozó küldetésében. Ebben a Nemzeti Színháznak kultúrhistóriai szerepe és kötelessége tagadhatatlan, napjainkban irányadó.
Most azonban nem könnyű a helyzet, hiszen a színház közönség nélkül értelmezhetetlen...
A pandémia sújtotta világunkban a színházak nézőiket elveszítve, térdre rogytak. Azt reméljük csak egy hónapra. Hatalmas közös kihívás lesz a természetes viszonyok újjáépítése épp akkor, amikor itt van közügyünk a Színház- és Filmművészeti Egyetem még megoldatlan kihívása. Hozzátesz ehhez a sajtó, mert folyamatosan tupírozza ezt az ügyet. Mi lesz ebből, amikor a vita nullpontra jut az egyetem bezárásával? Mi történik, amikor kinyílik, mire fog nyílni az ajtó? Én azok közé tartozom, akik az SZFE modellváltásától jobb időket várnak. Azt, hogy teret kap a polgári gondolat, mert hiszem, hogy a nemzeti kultúra népi kultúra nélkül nem értelmezhető. Az miféle kultúra, ahol csakis a városi, az urbánus gondolkodás létezik? Úgy vélem, hogy az oktatásban nem történt meg a rendszerváltás, mert a kultúra bizonyos értéktartománya, vagyis a nemzeti ki volt zárva belőle. Szerintem ezt kellene megérteni, amikor a „szabadságért” lázadó egyetemisták követeléseit próbáljuk a fejünkben helyretenni. A második világháború után végső eltörlésként tiltó listára tett nemzeti kultúra szabadságra vágy. Hadd mutassak párhuzamot az őshonos természeti kincsünkkel: katartikus élményem volt, amikor kivették a törvényi passzusból az őshonos gyümölcs kultúra szaporítására, terjesztésére vonatkozó, paraszt-polgár kultúrát sújtó rendelkezést. Azóta szabadságunkban áll a visszaültetés elősegítése, és ezen dolgozunk.
Wass Albert Tizenhárom almafa című műve alapján írt előadás végén egy önálló blokkban elmondod a Tündérkert mozgalom teljes küldetését. Hogy került ez oda?
A jelen gondolat, mozgalom szervül abba az előadásba. A darab ugyanis arról is szól, hogy ki lehet pusztítani a termést, el lehet egy időre tüntetni, de végleg nem! Mert van egy ember, aki összegyűjti és visszaépíti. Vidnyánszky Attila meglátta azt a párhuzamot a darabban és a mi küldetésünkben, ami miatt úgy döntött, hogy a végén elmondjam a monológot a Tündérkertről. Isteni csoda, hogy létrejött, és a végén erről beszélhetek.
Hadd emlékeztesselek egy régi ígéretedre, amit nagyon várunk. Mikor valósulhat meg egykori terved, hogy Gál Tamás felvidéki színész és te Slavomir Mrozek Emigránsok című kétszereplős darabját eljátsszátok?
Elkezdtük Gál Tamással, de már csak szervezésben sem jött össze. Ahhoz egyrészt kell egy rendező, aki ezt fontosnak tartja, és szervezési szempontból nehezen képzelhető el, hiszen Tamás a szlovák határ közelében él, ráadásul a Komáromi Jókai Színház igazgatója lett. A darabot én ma aktuálisabbnak tartom egyébként az elvándorlások drámaisága miatt, mint Mrozek idején. Mit jelent ma az emigráció, a munkavégzés szabadsága napjainkban? Irtó fontos kérdések ezek itt és most, a jelenben. Én láttam Garas Dezső, Avar István szerepében, Székely Gábor rendezésében ezt a darabot valamikor. Olyan drámai volt, hogy olykor dermesztő csend hatotta át a termet, máskor visítva nevettünk. Fantasztikus előadás, amit mi Ternyák Zoltánnal a kilencvenes évek második felében a Pinceszínházban adtunk elő, Kőváry Kati rendezésében.
Elenged a Nemzeti vendégjátékokra?
Igen, bár én a társulati létformában hiszek, a nézői ragaszkodásban és nem a jövedelempótló vendég fellépések hasznában. Ha vezető lennék, annyit fizetnék, hogy ne játsszon át a színész máshova, mert nem hiszek a munkaerő szabad áramlásának gondolatában, abban, hogy gyökértelenül ugrálunk és dolgozunk mindenfelé. A jelen feszültségekre visszakanyarodva az összes színházat és odatartozó művészt tiltanám, hogy dehonesztáló dolgot mondjon vagy a Nemzeti Színházról, vagy bármely másik társulatról. Legyünk lojálisak egymással. A Nemzeti Színháznak ez kultúrhistóriailag is vállalt kötelessége. Értékkövető tevékenysége szakmailag nem indokolhat semmilyen kirekesztést. Az nem etikus, morálisan elfogadhatatlan és sértő. Szakmánk bizalomalapú. Muszáj közben empátiát gyakorolnunk és közvetítenünk. A másként gondolkodás élményének elfogadása és annak tiszteletparancsoló szabadsága mentén vissza kell majd rendeznünk magunk és mesterségünk méltóságát. A közönség mindig is ezt várja tőlünk. Ott van a színházunk élén egy olyan ember, aki úgy hiszem, hogy ma a közép generáció egyik legjelentősebb alkotója hazánkban és azon túl is. Egy bizonyos gondolati struktúrán belül minden alkotó és alkotás megkérdőjelezhetetlen. Kizárólag mesterségbeli megítélés esetén, kizárva az egyrészt-másrészt attitűdöt, Vidnyánszky Attila pályánkon töltött évei, munkái és eredményei is megkérdőjelezhetetlenek.
Akik bírálják, azt állítják, hogy nem a művészete, hanem egyfajta hatalmi helyzete miatt teszik...
Akkor én erre azt mondom, hogy hetven éve zajlik egy hatalmi struktúra mentén zajló hatalmi terjeszkedés. Egy bizonyos struktúra ragaszkodik az igazához. A hangos tiltakozás ellenére Vidnyánszky Attilát nagyon sok ember értékeli, és fontosnak, sőt megkerülhetetlennek tartja, amit képvisel. De vitánk régi örökség. Muszáj vállalni, de közben gyerekeinkre, utódainkra, az ő álmaikra, jövőjükre vigyázzunk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése