XianNa történetei

Aleksandar Sapic szerb világklasszis vizilabdázó búcsúlevele Benedek Tibor magyar világklasszis vizilabdázóhoz... "Az elmúlt évek legszörnyűbb hírét kaptam: minden idők egyik legnagyobb vízilabdázója, Benedek Tibor elhunyt. Nem is tudom, hol kezdjem, rettenetesen nehéz nekem, mert sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy neki sosem mondtam el, amit most fogok. Tiborral csaknem tizenöt éven keresztül játszottunk egymás ellen. Ő balkezes, én jobbos, úgyhogy egymás oldalán szerepeltünk, számtalanszor szemtől szembe, akár a válogatottjainkról, akár a klubcsapatainkról volt szó. Ezt persze mindenki tudja, de azt nem, ami most következik. "Tibor volt az egyetlen vízilabdázó, akire igazán felnéztem, akit imádtam és tiszteltem, aki az egyik legnagyobb motiváló erőm volt, hogy fanatikusan dolgozzak és szinte spártai életet éljek a pólós pályafutásom során. Hat évvel volt idősebb nálam, szóval, amikor tizennégy voltam, ő már világhíres. Azóta követtem a pályáját, figyeltem, ahol és aho

Reggel óta nem tudok szabadulni a gondolattól… de gyakorlatilag már napok óta nyomaszt. Be-be tör a tudatomba, ahogyan ez az olyan embereknél szokott, akik saját „élmény” alapján érintettek a témában. Ma reggel óta, a tömény hányingert igyekszem legyőzni, a fizikai valóságban is. Lelkileg, meg átvitt értelemben meg azután, a leírhatatlan állapotot… Néhány napja írt nekem egy ismerősöm néhány sort. Az a néhány sor egy kérdés volt csupán, hallottam-e, hogy meghalt Benedek Tibor. Álltam a telefonom kijelzőjét bámulva a konyha közepén, a kezemben egy edénnyel, üveges tekintettel és nem értettem, hogy mi történik. Hogy ki? …és miért kérdezi ezt tőlem? És most akkor ez igaz? …és, hogy... Ez lehetetlen… NEM! Ő nem hallhatott meg. A szomszéd Béla bácsi is túlélte ugyanezt a betegséget a maga hetven plusz évével... Mert, hogy ez így működik nálunk "érintetteknél". Mindig van egy listánk. Valaki valakihez képest biztosan több eséllyel küzdi majd meg ezt a gyötrelmes utat. Ha Béla

2017.04.03. „Azon a napon megértettem mindent. Azon a napon elfogadtam mindent. Azon a napon béke lett, mikor elengedtem mindent.” Egy tibeti Buddhista kolostorba többféle módon juthatsz be. Megvásárolod a belépőt, ha van ilyen, vagy bedobsz egy jelképes adományt az arra fenntartott urnába. Besétálsz, körülnézel, gyönyörködsz, de zavarban vagy, hogy mit is látsz. Mennyiféle Buddhát, meg még egyéb mérges arcú emberalakokat, próbálod helyretenni és magadban hasonlítani a már ismerthez, a te keresztény világodhoz az összehasonlíthatatlant. Ahol lehet, készítesz néhány fotót. Ahol nem, sokan ott is… Nézed, ahogyan mások füstölőket gyújtanak, dobsz némi alamizsnát a gyűjtődobozba és azzal a tudattal, hogy bizonyára nem ártott az elmormolt saját imád, boldogan, hogy itt is jártál, távozol. Lehet úgy is érkezni, hogy tudod, hogy hová is érkezel, hogy te magad is, valamilyen félidegen módon mégis része leszel a helynek. Tudod, hogy érkezéskor mindig át kell lépni a küszöböt, soha sem szaba

Valljuk be, legtöbbünknek Tibetről a Hét év Tibetben című filmből van némi romantikus elképzelésünk. Ott jártamig nekem is csak ez az alapom volt, illetve néhány útleírás és fotóalbum, amit csendes estéken nézegettünk utunkat tervezgetve. Ha Tibet, mint földrajzi terület szóba kerül zavarban vagyunk és azonnal a Himalájára gondolunk, legfeljebb Nepálra vagy Lhászára. Aki már látott „természetfilmeket” az Tibetet valahová, a Dalai Láma korábbi székhelyéhez köti és mindenképpen ritkán lakott magas hegyek láncolataiként képzeli el. Ma az, hogy mi minősül Tibetnek, igen csak képlékeny fogalom. Ugyanis a legtágabb értelemben vett Tibet 2,5 millió négyzetkilométer és valóban magas hegyek és fennsíkok láncolatából áll. Az átlagosan 4900 méter tengerszint feletti magassággal a Föld legmagasabban fekvő területe, amelyet az utóbbi néhány évtizedben a „világ teteje”-ként szokás emlegetni. Mi úgy döntöttünk megnézzük magunknak a világ tetejének egy makacsul önrendelkező szegletét. Ahol bár a Nag

Kicsivel több, mint 830 kilométer az út Szecsuán tartomány Chengdu városa és Qinghai tartomány Xiahe városa között, már ha nem hagyatkozunk a Google térképre, hanem megnézzük a kilométer-órát induláskor és érkezéskor.   Az út 2008-ban épült, addig nem volt. Illetve komolyabb gépjárművekkel járható út nem.   Helyenként velünk párhuzamosan a hegyoldalban futott a régi útszerű kavicsos, murvás lélekvesztő, alig fért el rajta egy jármű.   Nem is arra tervezték, hanem állatok szállította rakományokra, ló- és jak-karavánokra. Az évszázadok során van, ami soha sem változik, pl. a ló és jak-karavánok, vagy éppen az állatok terelési iránya továbbra is megmaradt az új úton is. Ennek örömét élvezhettük lépten-nyomon, amikor több tíz/száz egyedből álló gulya ment át keresztbe az úton, vagy nagyon gyakran jött velünk szemben a teljes útszélességet lefedve, mert a gulyásnak az út könnyebb terep volt, mint az utat szegélyező meredek sziklafal, ahol az állatok ugyan nagyon pompásan elvannak, de a guly

Kínában van egy fogalmon, amit csak suttogva lehet kimondani, és ha elhangzik, mindenki beleborzong. „Elveszíteni az arcot.” Ami annyit jelenti, megszégyenülni és megsemmisülni. A kínai közösségi kultúra oly jellemző, domináns szorongásáról van szó. A kirekesztődésről, az ítéleten alapuló szegregációról, arról, hogy valaki egy társadalom, csoport perifériájára szorul, mert a közösség ítélete szerint elveszítette az értékességét, becsületét, büszkeségét. A kínai társadalomban sok ezer éven át a legkeményebb büntetés a nyilvános megszégyenítés volt, az ARCELVÉTEL, amikor a közösség látványos és megalázó rituálé által kivetette magából és megtagadta azt, akiről úgy ítélkezett, nem érdemes már arra, hogy a csoport tagja legyen. A rituálé az évszázadok során változott, a települések középpontjában felállított szégyenkalodáktól, szégyenoszlopoktól a száműzetésen át, a pellengérre állításig, ahol is a csoport minden tagja leköpte, durva szitkokkal illette a kitaszítottat és az utóbbi évszáz