XianNa történetei

  Mostantól, magamból magamnak írok, és lényegtelen, hogy rögzít-e a gondolatot bármely betű. Lehet csak én olvasom és engem emlékeztetnek szavaim a hűségükre, nincs több taps, nincs vita, nincs félreértelmezés. Az indíték és a következmény is én vagyok, és önmagamra még szabadon hathatok.   Mostantól magamhoz szólok. Én vagyok a saját csendem az éjszakában, és mi eddig mindig, ott szorongott bennem, a lényegtelennek levés bánata, vele nézek farkasszemet – nem csak kvázi egyedül a belső lelki csatámban. Győzök-e a magam erejéből, hitéből? Igazoló idő-e a társam? Testem jelzi azt, a létem minden pillanatában.   Mostantól bennem marad a gondolat. Nem szórok kincset, sem hamut. Nem köt alkut a tudat, Nem mutat utat más eszme, más akarat, Nem hiszem, hogy a babér másnak terem és a létünk egy farkasverem.   Mostantól a magam ura vagyok. Az idő az enyém és mit terem, az a falat is.  Keserű vagy édes, én rágom, én bánom. Engem nevel. Csak a

  Egy régi gyümölcsös szélén állt az öreg almafa. Nehéz idők jártak, rendre viharfelhők tornyosultak felette és új szelek tépték a lombokat. Hol erről fújtak, hol arról. Egy dologban voltak azonosak, elemi erők mozgatták őket és lecsaptak bármire, ami az útjukban állt. Ekkortájt az Isten nyila is oly sűrűn csapdosott, hogy félő volt, a lángba borult világ, együtt hamvad el hamarosan az újjáéledés lehetősége nélkül. Alig maradt valami a gyümölcsösből. Törött ágak, megszaggatott törzsek, gyenge levelek nevelgettek egy-egy vézna kis gyümölcsöt. Amikor eljött az ideje, az egyik almácska lepottyant az ágról és elgurult a fűben. Nem messzire, csak amennyi az erejéből tellett. Nap napra virradt és a gyümölcs, ami kezdetben piroslóan mosolygott a fűben, kiapadt élettel olvadt bele az anyaföldbe. Az öreg fa is haldoklott felette. Az új idők viharai olyan sebeket ejtettek rajta, amelyek nem adták meg neki a következő gyümölcsbontó éveket. Korhadt, roskadozott, majd egyszerűen beledőlt a kert

  Read the Spirit Vedran Smajlović: Cellist of Sarajevo still moves the world Emlékszem, hogy fellelkesültem azoknak a bánatos napoknak az egyikén, amikor az egyetemen egy vendégelőadó, egy neves, a témában világhírű pszichiáter keretbe foglalta a tüneteket. Fura, hogy az ember mi mindenért tud hálás lenni. Én azon a napon a megértésért voltam. A hónapok óta megélt állapotaim és mások állapotainak megértéséért. És pont egy klinikai pszichológiai, pszichopatológia előadáson. Akkor már három, talán négy éve is vastagon benne voltunk a délszláv háborúban. Az én lelkemben is időről időre sötét felhők gyűltek, ha otthonról hír jött egy-egy ismerősről. Időnként közeli barátokról. Időnként nagyon rossz hírek. Emlékszem milyen vadul jegyzeteltem az oly ismerős „tüneteket”, amelyektől eddig a napig azt sem tudtam, hogy tünetek. Egyszerűen csak azt hittem, hogy a, „hogy vagy” kérdésre adott törvényszerű válaszokat hallom olyanok szájából, akik menekülni kényszerültek. Olyanokéból, akik egy éjsza

  Tegnap szembejött. Itt maradt. Tegnap úgy emelt, hogy nem emelt. Ma magam emeltem fel. Úgy volt velem, hogy magamra hagyott. Hogy azt tegyem, amit a helyzet természete ad és ne azt, amit ő békít rajta. Mert abból nem növesztek szárnyakat, nem izmosítok lábakat, csak a kapaszkodó karom dagad. Szóval, ma itthagyom nektek. Hűségből. Önmagamhoz. Hozzátok. József Attila (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...) Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot .................................. .................................. Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. Ugy segitett, hogy nem segithetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon.

  Van az a nap, ami áthúz a víz alatt, lehetőleg a hajócsavarok vadul forgó lapátjai között. Amikor úgy ébredsz, hogy ma akkor is, ha bármi történik is, juszt is mosolyogni fog a lelkem. Mosolyogni bármire és nem lesz ok, nem lesz semmi, ami letörölhetné a mosolyom. És hiszed elszántan, hogy csak rajtad múlik. Mert te ma eldöntötted, hogy ha a fene fenét eszik is mosoly nap lesz és te boldoggá teszel mindenkit - akarja vagy sem… mert, képes vagy rá. És ezen a napon reggel még könnyű a lépted az utcán, nézed a hajad libbenését a kirakatban a borosüvegek árnyékot adó tükrében. Lépdelsz dinamikusan és még érzed a régi ruganyosságot. Érzed, hogy ez a nap kivételes lesz, mert azzá teszed. TE teszed azzá. És a maszkon át megsimítja a kedvesed az arcod, ragyog a szemed és ma valahogyan különösen huncut - mondja és te nagyot lélegzel az életből. És amikor már hiszed, hogy minden így marad, mert te eldöntötted és képes vagy rá… ...akkor délután csörög a telefon. És mint a pocsolyá

  Amit ma ide leírok nektek az az én értelmezésem, több egészségügyi területen szerzett szakmai logikám következtetése. Nem abszolút igazság, de a rendelkezésemre álló adatok, több párhuzamos forrásból szerzett információ alapján, jó eséllyel nem tévesek a következtetéseim. Ha megbocsátjátok, minden mondatomnál nem idézem a forrást. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire fontos számomra a tényszerű információ, aki számára nem vagyok hiteles ember, az lapozzon nyugodtan, őt úgy sem fogom meggyőzni a csatolt hivatkozásokkal sem és ez nem is célom. Nincs nálam a bölcsek köve és amit egy szakvizsgázott kutatóorvos nem tud megbecsülni, azt természetesen én sem fogom tudni, de legaláb megpróbálom elmagyarázni, hogy miért nem áll rendelkezésünkre még pontosabb adat az adott kérdésben. Akkor először is értelmezzük a csatolt képet. Középen az a kék kör a sárga kis kiálló gubancokkal a covid19 vírusa, ami egy kicsit cukibb corona vírus és egy kevésbé cuki sars vírus szeremének a gyümölcse. Abb

  Időnként a barátaim megbíznak bennem. Nem úgy általánosan, hanem mindenkinél jobban bíznak bennem. A fájdalmukat és testi, lelki panaszaikat helyezik a tenyerembe. Bele dőlnek a karjaimba, néha a lelkembe. Hiszik, hogy elbírom a fájdalmukat, kétségbeesésüket, reménytelenségüket, a nehezen viselhető napjaik terhét. Hatalmas ajándék ez. A feltétel nélküli bizalom ajándéka. Nem is tudom, hogy mi kell hozzá. Talán minden. Én meg megkérem az elmúlt ötezer éveben élt gyógyítókat, lelki segítőket, hogy segítsenek nekünk megváltoztatni a megváltoztathatót és megküzdeni a megküzdhetőt. Hatalmas ajándék ez a bizalom. És hatalmas felelősség is. Nem lehet egy pillanatra sem nem a fókuszban tartani. De hatalmas motiváció is. Minden pillanatban emberi minőségben tart. A megkérdőjelezhetetlenség páncélját adja ránk. A december több ilyen ajándékot is adott. Emberek ősbizalmát a jó szándékában és a tudásban. Én meg örömmel nyújtottam a karom mindenkinek és örömmel tettem, adtam a tudásom,

  Majd csak február 12-vel köszönt ránk a bivaly éve és noha mi már magunk mögött szeretnénk tudni a 2020-as évet, a holdhónapi fázisok okán, hiába tapossuk már kemény húsz órája a 2021-es esztendő új ösvényét, az elmúlt év patkány jegye még velünk ballag pár héten át. A fene a ragaszkodását... Így esett az eset, hogy ez patkány a valóságban is az éjszaka látogatást tett az udvarunkban és az ebben az időszakban éjszaka is szabadon mozgó vizslánk – részben a pont a távolabbi állattartó szomszédok „neveléséből” hozzánk bócorgó patkányok okán, részben, hogy a közepes testű kutyánk télen sem legyen a kennelében és óljában sok órás éjszakai mozdulatlanságra ítélve, ahogyan egy jó vadászkutyához illik utána vetette magát a hívatlan betolakodónak. Csak az utána vetése az alacsony alvázú sportautó alatti rést célozta meg. Módszeresen, kitartó munkával fúrta be az autó alá magát a mi aranyszívű vadászebünk, mert az mégsem járja, hogy itt holmi büdös, szőrös, vicsorgó jövevények háborgassák