XianNa történetei

  A kiskatonáink és a hercegkisasszonyaink… A neurofibromatosis árnyékában   1. Harminc éve a pályám legelején, egy nap, az egyik szakrendelésre egy kezeit tördelő anyuka jött be. Megtörten sovány, látszott rajta, hogy az évei száma jóval kevesebb, mint ahogyan az élet terhei okozta nyomok azt mutatják. Hamarosan kiderült, hogy a fekete ruha, amiben még törékenyebbnek és légiesnek tűnt, a néhány hónapja elhunyt daganatos férjének gyászát hivatott világgá kiáltani. De más okból látogatott meg. A tizennyolc éves fia nem akart tovább élni. Szerette volna a segítségemet kérni, látogassam meg őket az otthonukban, kérte. Már belekezdtem az ilyenkor hivatalos szövegbe, hogy a tizennyolc éves már felnőttkorú és saját magának kell kérnie a segítséget és személyesen eljönni a rendelőbe, hacsak nem akut öngyilkossági krízisről beszélünk, mert akkor mentőt küldök azonnal. Nem erről volt szó. A fia is haldoklott. Egy belignus, de nagyon gyorsan nővő és terjedő, térhódító bőr és ide...

  Tíz éve, talán több is már, valami végső kétségbeesésből fakadó görcsös kapaszkodás okán, ott feküdtem egy idegen szobában és erősen harcoltam a helyzet ellen, amiben furcsa véletlenek folytán csöppentem. Egy férfi hajolt fölém és azt kérte, hogy bízzak benne, nem fog sem testi, sem lelki fájdalmat okozni a művelettel, ami következik. Végtelenül groteszknek éreztem a helyzetet, egy számomra teljesen idegen ember arra kért, hogy bízzak benne és engedjem el a tudatos kontrollomat. Dőljek bele egy számomra, szintén pont annyira vadidegen helyzetbe, mint ő maga, aminek sem a technikáját, sem a várható eredményét nem ismertem. Riasztó volt, szinte már páni félelem lett rajtam úrrá. Rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen amióta az eszemet tudom, még sohasem adtam át senkinem sem az életem irányítása feletti „hatalmat”. Sohasem engedtem meg magamnak, hogy áldozat, vagy kiszolgáltatott legyek. Most meg hirtelen az voltam, kétszeresen is. Hónapok óta egy gyógyíthatatlannak mondott betegsé...

  "Mert a pázsitot locsolni kell, hogy szép legyen" – mondta az édesférjem, ezét este, reggel időzítőre van állítva a hat locsolófej, hogy mérnöki pontossággal körbe öntözze az udvarunk minden apró szegletét, ahol csak valami fűszerű nő. Mert igen, nálunk „pázsit” minden, ami zöld és eltakarja a talajt. Nem vagyunk válogatósak, csak zöldüljön. Így szorgalmasan locsoljuk és nyírjuk a gyermekláncfüvet, a temérdek lóherét, a buckákban nővő lándzsás útifüvet, porcsint, szertefutó indáspimpót, itt-ott megbúvó tyúkhúrt és minden mást. Szóval, a mi pázsitunk ilyen. Sok év kitartó kisszékes-csücsülős, guggolós, hajolós, négykézlábmászós gyomlálása ellenére is, mára győzött a sokszínűség. Szép eukonform szóval élve, biodiverzitás van. De az nagyon. Az eredeti méregdrágán vetett angol pázsit fűmagból kellt fű ma még nyomokban fellehető, talán egy szerényen meghúzódó csomócska formájában a hátsó garázsajtótól jobbra a ribizlibokor árnyékában ott, ahol senki sem látja. Muzeális érték. Mi...

Negyed század. És mind a mai napig képtelenség elfelejteni. Képtelenség felfogni, elfogadni és meggyászolni. Képtelenség pontot tenni az „ügy” végére. Képtelenség túllépni rajta. 1995 július 10. Potočar, az akkumulátorgyár udvarára szorult több ezer ember, zömében muzulmán menekült megnyugtatására Ratko Mladić tábornok érkezik a holland békefenntartókkal őrzött enklávé kerítéséhez. Megpaskolja egy nyolcéves kisfiú arcocskáját, megkérdezi a nevét, majd a következő megnyugtató mondatokat közli a riadt, reménykedő tömeggel. „Ne féljenek semmitől. Csak lassan… Elsőnek menjenek a nők és a gyerekek. Harminc autóbusz áll a rendelkezésükre. Átdobjuk önöket Kladnja felé, onnan már a felszabadított területek felé tovább tudnak menni. Csak semmi pánik. Engedjék előre a kisgyerekeket és a nőket. Nehogy bármelyik kisgyerek is elvesszen… Ne féljenek semmitől, senki semmi rosszat nem fog önökkel tenni.” Majd megfordul és az ott összegyűlt sajtó képviselőinek elmondja, hogy a bosznia...

Aleksandar Sapic szerb világklasszis vizilabdázó búcsúlevele Benedek Tibor magyar világklasszis vizilabdázóhoz... "Az elmúlt évek legszörnyűbb hírét kaptam: minden idők egyik legnagyobb vízilabdázója, Benedek Tibor elhunyt. Nem is tudom, hol kezdjem, rettenetesen nehéz nekem, mert sosem fogom megbocsájtani magamnak, hogy neki sosem mondtam el, amit most fogok. Tiborral csaknem tizenöt éven keresztül játszottunk egymás ellen. Ő balkezes, én jobbos, úgyhogy egymás oldalán szerepeltünk, számtalanszor szemtől szembe, akár a válogatottjainkról, akár a klubcsapatainkról volt szó. Ezt persze mindenki tudja, de azt nem, ami most következik. "Tibor volt az egyetlen vízilabdázó, akire igazán felnéztem, akit imádtam és tiszteltem, aki az egyik legnagyobb motiváló erőm volt, hogy fanatikusan dolgozzak és szinte spártai életet éljek a pólós pályafutásom során. Hat évvel volt idősebb nálam, szóval, amikor tizennégy voltam, ő már világhíres. Azóta követtem a pályáját, figyeltem, ahol és aho...

Reggel óta nem tudok szabadulni a gondolattól… de gyakorlatilag már napok óta nyomaszt. Be-be tör a tudatomba, ahogyan ez az olyan embereknél szokott, akik saját „élmény” alapján érintettek a témában. Ma reggel óta, a tömény hányingert igyekszem legyőzni, a fizikai valóságban is. Lelkileg, meg átvitt értelemben meg azután, a leírhatatlan állapotot… Néhány napja írt nekem egy ismerősöm néhány sort. Az a néhány sor egy kérdés volt csupán, hallottam-e, hogy meghalt Benedek Tibor. Álltam a telefonom kijelzőjét bámulva a konyha közepén, a kezemben egy edénnyel, üveges tekintettel és nem értettem, hogy mi történik. Hogy ki? …és miért kérdezi ezt tőlem? És most akkor ez igaz? …és, hogy... Ez lehetetlen… NEM! Ő nem hallhatott meg. A szomszéd Béla bácsi is túlélte ugyanezt a betegséget a maga hetven plusz évével... Mert, hogy ez így működik nálunk "érintetteknél". Mindig van egy listánk. Valaki valakihez képest biztosan több eséllyel küzdi majd meg ezt a gyötrelmes utat. Ha Béla...

2017.04.03. „Azon a napon megértettem mindent. Azon a napon elfogadtam mindent. Azon a napon béke lett, mikor elengedtem mindent.” Egy tibeti Buddhista kolostorba többféle módon juthatsz be. Megvásárolod a belépőt, ha van ilyen, vagy bedobsz egy jelképes adományt az arra fenntartott urnába. Besétálsz, körülnézel, gyönyörködsz, de zavarban vagy, hogy mit is látsz. Mennyiféle Buddhát, meg még egyéb mérges arcú emberalakokat, próbálod helyretenni és magadban hasonlítani a már ismerthez, a te keresztény világodhoz az összehasonlíthatatlant. Ahol lehet, készítesz néhány fotót. Ahol nem, sokan ott is… Nézed, ahogyan mások füstölőket gyújtanak, dobsz némi alamizsnát a gyűjtődobozba és azzal a tudattal, hogy bizonyára nem ártott az elmormolt saját imád, boldogan, hogy itt is jártál, távozol. Lehet úgy is érkezni, hogy tudod, hogy hová is érkezel, hogy te magad is, valamilyen félidegen módon mégis része leszel a helynek. Tudod, hogy érkezéskor mindig át kell lépni a küszöböt, soha sem szaba...