XianNa történetei

  Tanítsd meg egyenes derékkal, emelt fővel járni… Talán ez a legtöbb és legfontosabb, amit megtehetsz érte.   Magas voltam. Az anyai nagypapám is magas ember volt, az ő vaskos, hosszú csontjait kaptam örökül. Mindig elöl álltam a tornasorban és talán mindig is utáltam a tornasort. Szerintem az is utálja, aki az elején áll, meg az is, aki a végén. Nekem, szöszke vékonyka kislányként az eleje jutott. Nézegetve a régi gyerekkori képeimet olyan voltam, mint egy nyurga kiscsikó, összeakadozó piszkafa lábakkal és hatalmas buci térdekkel. Valami csoda tartott csak állva, mer hol erre, hol arra húzták a kiöblösödő térdgumók a pácika lábalkat. A mai szememmel nézve az akkor önmagam, csoda, hogy fel nem kapott a szél és nem vitt tova, mint a kalimpáló lábú kaszáspókokat az őszutón a falról felkapva. Noha szinte mindannyian ugyanabból az óvodába mentünk tovább az első osztályba, valahogyan mégis próbatétel volt az iskola új ritmusa, az új tanítók, az új szabályok, a teljesít...

  Kínai csípős morzsák… sokadik. AI Itt, ha valaki külföldi és még sincs AI-ja, az több, mint furcsa… Mindenkinek van. Nem azért, mert olyan nagyon időszűkében lennénk, hogy nélküle nem érnénk semminek sem a végére, vagy beleroppannánk a számos teendőbe, esetleg leesne az aranyűrű a kezünkről, ahogyan Morovicán mondani szokták… Hanem azért, mert AI-val rendelkezni egyszer státuszszimbólum, akár akarod, hogy legyen státuszod, akár nem. Szimbólumod meg pláne… Másodszor szociálisan érzékenynek kell lenned a kínai társadalom iránt és az abban élő embereket segítened kell a „Ne kenyeret adj uram, hanem halászni engedj” (tudom az eredeti szövegben a tanítani ige van, de itt helyettesítsük be az engedj-jel) úton. Engednünk kell az AI-kat helyettünk dolgozni. AI ugyanis a bejárónő. Az enyém neve Bi néni. Igen néni, mert aki itt elmúlt hatvanéves, az mind néni. Ezért Bi AI hivatalosan már nem is dolgozhatna. Mert itt Kínában a nők zöme 50 évesen befejezi a munkát. Nem, nem azt...

  Mostantól, magamból magamnak írok, és lényegtelen, hogy rögzít-e a gondolatot bármely betű. Lehet csak én olvasom és engem emlékeztetnek szavaim a hűségükre, nincs több taps, nincs vita, nincs félreértelmezés. Az indíték és a következmény is én vagyok, és önmagamra még szabadon hathatok.   Mostantól magamhoz szólok. Én vagyok a saját csendem az éjszakában, és mi eddig mindig, ott szorongott bennem, a lényegtelennek levés bánata, vele nézek farkasszemet – nem csak kvázi egyedül a belső lelki csatámban. Győzök-e a magam erejéből, hitéből? Igazoló idő-e a társam? Testem jelzi azt, a létem minden pillanatában.   Mostantól bennem marad a gondolat. Nem szórok kincset, sem hamut. Nem köt alkut a tudat, Nem mutat utat más eszme, más akarat, Nem hiszem, hogy a babér másnak terem és a létünk egy farkasverem.   Mostantól a magam ura vagyok. Az idő az enyém és mit terem, az a falat is.  Keserű vagy édes, én rágom, én bánom...

  Egy régi gyümölcsös szélén állt az öreg almafa. Nehéz idők jártak, rendre viharfelhők tornyosultak felette és új szelek tépték a lombokat. Hol erről fújtak, hol arról. Egy dologban voltak azonosak, elemi erők mozgatták őket és lecsaptak bármire, ami az útjukban állt. Ekkortájt az Isten nyila is oly sűrűn csapdosott, hogy félő volt, a lángba borult világ, együtt hamvad el hamarosan az újjáéledés lehetősége nélkül. Alig maradt valami a gyümölcsösből. Törött ágak, megszaggatott törzsek, gyenge levelek nevelgettek egy-egy vézna kis gyümölcsöt. Amikor eljött az ideje, az egyik almácska lepottyant az ágról és elgurult a fűben. Nem messzire, csak amennyi az erejéből tellett. Nap napra virradt és a gyümölcs, ami kezdetben piroslóan mosolygott a fűben, kiapadt élettel olvadt bele az anyaföldbe. Az öreg fa is haldoklott felette. Az új idők viharai olyan sebeket ejtettek rajta, amelyek nem adták meg neki a következő gyümölcsbontó éveket. Korhadt, roskadozott, majd egyszerűen beledőlt a ...

  Read the Spirit Vedran Smajlović: Cellist of Sarajevo still moves the world Emlékszem, hogy fellelkesültem azoknak a bánatos napoknak az egyikén, amikor az egyetemen egy vendégelőadó, egy neves, a témában világhírű pszichiáter keretbe foglalta a tüneteket. Fura, hogy az ember mi mindenért tud hálás lenni. Én azon a napon a megértésért voltam. A hónapok óta megélt állapotaim és mások állapotainak megértéséért. És pont egy klinikai pszichológiai, pszichopatológia előadáson. Akkor már három, talán négy éve is vastagon benne voltunk a délszláv háborúban. Az én lelkemben is időről időre sötét felhők gyűltek, ha otthonról hír jött egy-egy ismerősről. Időnként közeli barátokról. Időnként nagyon rossz hírek. Emlékszem milyen vadul jegyzeteltem az oly ismerős „tüneteket”, amelyektől eddig a napig azt sem tudtam, hogy tünetek. Egyszerűen csak azt hittem, hogy a, „hogy vagy” kérdésre adott törvényszerű válaszokat hallom olyanok szájából, akik menekülni kényszerültek. Olyanokéból, akik egy é...

  Tegnap szembejött. Itt maradt. Tegnap úgy emelt, hogy nem emelt. Ma magam emeltem fel. Úgy volt velem, hogy magamra hagyott. Hogy azt tegyem, amit a helyzet természete ad és ne azt, amit ő békít rajta. Mert abból nem növesztek szárnyakat, nem izmosítok lábakat, csak a kapaszkodó karom dagad. Szóval, ma itthagyom nektek. Hűségből. Önmagamhoz. Hozzátok. József Attila (AZ ISTEN ITT ÁLLT A HÁTAM MÖGÖTT...) Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot .................................. .................................. Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. Ugy segitett, hogy nem segithetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon.

  Van az a nap, ami áthúz a víz alatt, lehetőleg a hajócsavarok vadul forgó lapátjai között. Amikor úgy ébredsz, hogy ma akkor is, ha bármi történik is, juszt is mosolyogni fog a lelkem. Mosolyogni bármire és nem lesz ok, nem lesz semmi, ami letörölhetné a mosolyom. És hiszed elszántan, hogy csak rajtad múlik. Mert te ma eldöntötted, hogy ha a fene fenét eszik is mosoly nap lesz és te boldoggá teszel mindenkit - akarja vagy sem… mert, képes vagy rá. És ezen a napon reggel még könnyű a lépted az utcán, nézed a hajad libbenését a kirakatban a borosüvegek árnyékot adó tükrében. Lépdelsz dinamikusan és még érzed a régi ruganyosságot. Érzed, hogy ez a nap kivételes lesz, mert azzá teszed. TE teszed azzá. És a maszkon át megsimítja a kedvesed az arcod, ragyog a szemed és ma valahogyan különösen huncut - mondja és te nagyot lélegzel az életből. És amikor már hiszed, hogy minden így marad, mert te eldöntötted és képes vagy rá… ...akkor délután csörög a telefon. És mint a pocs...