XianNa történetei

 Egy DAO enzim... Szép. Az egyszerűbbnél is egyszerűbben: ENZIMBETEGSÉG. Dióhéjban: A hisztamin egy olyan, minden élő szervezetben megtalálható nélkülözhetetlen és életfontosságú anyag, amely a sejtek közötti kommunikációt segítő átvivő molekula, orvosi nyelven mediátor, amely minden egészséges emberben megtalálható. Tehát akkor sem szeretnénk kiirtani, ha az időnkénti felszaporodása súlyos tüneteket okoz a testünkben. Miután minden élő szervezet termeli, a saját termelésünk mellett, táplálékkal is viszünk be hisztamint, amit a beleinkben található DAO és HNMT enzimek egészséges esetben lebontanak. De vannak nem egészséges esetek is. Egyre többen. Ezeknél a betegeknél, vagy nevezzük tünethordozóknak őket, a  1.       bontó enzimek termelése elégtelen, 2.       mennyiségileg rendben van, csak blokkolt, 3.       vagy akár normális mennyiségü bontóenzim termelés mellett, a túlzott saját hisztamintermelés és/...

  A biogén aminok szerves vegyületek, amelyek nitrogént tartalmaznak a funkciós csoportjukban. Hát nem ígérem, hogy ez könnyű olvasmány lesz. Mert nem tudjuk nem az unalmas alapokkal kezdeni, mert az unalmas alapok nélkül nincs érthető komplexebb magyarázat. Szóval nem ússzuk meg a kis szerves-kémia órát… Bocsánat. =D A biogén az jelenti, hogy élő szervezetből származó. Tehát származik az én szervezetemből is, meg a tiédből is, származik a gabonáéból, a répáéból, a tyúkéból, malackából, meg a paradicsomból és tarkababból is. Minden, ami élő, tartalmaz fehérjéket és ezek a fehérjék nem végtelenített életciklussal léteznek, hanem egyszer csak megáll bennük az élet és elkezdenek lebomlani. Ekkor keletkeznek a hosszú láncú bonyolult fehérjeszerkezetekből, az őket alkotó aminosavak dekarboxileződésével, széndioxid felszabadulásával és elvesztésével, az aminok. Magyarul megmurdel a fehérjénk, elkezd megbüdösödni meg szétesni és abból sok zűr is keletkezik. Az aminosavak lebontásá...

  Tanítsd meg egyenes derékkal, emelt fővel járni… Talán ez a legtöbb és legfontosabb, amit megtehetsz érte.   Magas voltam. Az anyai nagypapám is magas ember volt, az ő vaskos, hosszú csontjait kaptam örökül. Mindig elöl álltam a tornasorban és talán mindig is utáltam a tornasort. Szerintem az is utálja, aki az elején áll, meg az is, aki a végén. Nekem, szöszke vékonyka kislányként az eleje jutott. Nézegetve a régi gyerekkori képeimet olyan voltam, mint egy nyurga kiscsikó, összeakadozó piszkafa lábakkal és hatalmas buci térdekkel. Valami csoda tartott csak állva, mer hol erre, hol arra húzták a kiöblösödő térdgumók a pácika lábalkat. A mai szememmel nézve az akkor önmagam, csoda, hogy fel nem kapott a szél és nem vitt tova, mint a kalimpáló lábú kaszáspókokat az őszutón a falról felkapva. Noha szinte mindannyian ugyanabból az óvodába mentünk tovább az első osztályba, valahogyan mégis próbatétel volt az iskola új ritmusa, az új tanítók, az új szabályok, a teljesít...

  Kínai csípős morzsák… sokadik. AI Itt, ha valaki külföldi és még sincs AI-ja, az több, mint furcsa… Mindenkinek van. Nem azért, mert olyan nagyon időszűkében lennénk, hogy nélküle nem érnénk semminek sem a végére, vagy beleroppannánk a számos teendőbe, esetleg leesne az aranyűrű a kezünkről, ahogyan Morovicán mondani szokták… Hanem azért, mert AI-val rendelkezni egyszer státuszszimbólum, akár akarod, hogy legyen státuszod, akár nem. Szimbólumod meg pláne… Másodszor szociálisan érzékenynek kell lenned a kínai társadalom iránt és az abban élő embereket segítened kell a „Ne kenyeret adj uram, hanem halászni engedj” (tudom az eredeti szövegben a tanítani ige van, de itt helyettesítsük be az engedj-jel) úton. Engednünk kell az AI-kat helyettünk dolgozni. AI ugyanis a bejárónő. Az enyém neve Bi néni. Igen néni, mert aki itt elmúlt hatvanéves, az mind néni. Ezért Bi AI hivatalosan már nem is dolgozhatna. Mert itt Kínában a nők zöme 50 évesen befejezi a munkát. Nem, nem azt...

  Mostantól, magamból magamnak írok, és lényegtelen, hogy rögzít-e a gondolatot bármely betű. Lehet csak én olvasom és engem emlékeztetnek szavaim a hűségükre, nincs több taps, nincs vita, nincs félreértelmezés. Az indíték és a következmény is én vagyok, és önmagamra még szabadon hathatok.   Mostantól magamhoz szólok. Én vagyok a saját csendem az éjszakában, és mi eddig mindig, ott szorongott bennem, a lényegtelennek levés bánata, vele nézek farkasszemet – nem csak kvázi egyedül a belső lelki csatámban. Győzök-e a magam erejéből, hitéből? Igazoló idő-e a társam? Testem jelzi azt, a létem minden pillanatában.   Mostantól bennem marad a gondolat. Nem szórok kincset, sem hamut. Nem köt alkut a tudat, Nem mutat utat más eszme, más akarat, Nem hiszem, hogy a babér másnak terem és a létünk egy farkasverem.   Mostantól a magam ura vagyok. Az idő az enyém és mit terem, az a falat is.  Keserű vagy édes, én rágom, én bánom...

  Egy régi gyümölcsös szélén állt az öreg almafa. Nehéz idők jártak, rendre viharfelhők tornyosultak felette és új szelek tépték a lombokat. Hol erről fújtak, hol arról. Egy dologban voltak azonosak, elemi erők mozgatták őket és lecsaptak bármire, ami az útjukban állt. Ekkortájt az Isten nyila is oly sűrűn csapdosott, hogy félő volt, a lángba borult világ, együtt hamvad el hamarosan az újjáéledés lehetősége nélkül. Alig maradt valami a gyümölcsösből. Törött ágak, megszaggatott törzsek, gyenge levelek nevelgettek egy-egy vézna kis gyümölcsöt. Amikor eljött az ideje, az egyik almácska lepottyant az ágról és elgurult a fűben. Nem messzire, csak amennyi az erejéből tellett. Nap napra virradt és a gyümölcs, ami kezdetben piroslóan mosolygott a fűben, kiapadt élettel olvadt bele az anyaföldbe. Az öreg fa is haldoklott felette. Az új idők viharai olyan sebeket ejtettek rajta, amelyek nem adták meg neki a következő gyümölcsbontó éveket. Korhadt, roskadozott, majd egyszerűen beledőlt a ...

  Read the Spirit Vedran Smajlović: Cellist of Sarajevo still moves the world Emlékszem, hogy fellelkesültem azoknak a bánatos napoknak az egyikén, amikor az egyetemen egy vendégelőadó, egy neves, a témában világhírű pszichiáter keretbe foglalta a tüneteket. Fura, hogy az ember mi mindenért tud hálás lenni. Én azon a napon a megértésért voltam. A hónapok óta megélt állapotaim és mások állapotainak megértéséért. És pont egy klinikai pszichológiai, pszichopatológia előadáson. Akkor már három, talán négy éve is vastagon benne voltunk a délszláv háborúban. Az én lelkemben is időről időre sötét felhők gyűltek, ha otthonról hír jött egy-egy ismerősről. Időnként közeli barátokról. Időnként nagyon rossz hírek. Emlékszem milyen vadul jegyzeteltem az oly ismerős „tüneteket”, amelyektől eddig a napig azt sem tudtam, hogy tünetek. Egyszerűen csak azt hittem, hogy a, „hogy vagy” kérdésre adott törvényszerű válaszokat hallom olyanok szájából, akik menekülni kényszerültek. Olyanokéból, akik egy é...