XianNa történetei

  Amikor a testem, lelkem összetörve vittem, lenézett rám és átölelt az Isten. Egy idegen arcú. Talán arca sem volt. Csak a nyilvánvaló jelenléte. Térdeltem egy szőnyegen, a könnyes, taknyos nyálam összefolyt. A mintát néztem, hogy egyáltalán hol vagyok? Egy idegen országban, egy idegen templomban, egy idegen atya simogatta hajam és kántált, idegen nyelven, idegen éneket. Mégis ismerőst. Ősi dallamot. Lélekkel hallottat, talán. Ahogyan a zokogás is ismerős volt, ami rázta a vállam. Hány éjszakán és magányos nappalon volt a társam. Ahogy a fohászom is, az alkum, vagy a haragom. „Istenem, hol vagy? Nélküled nem megy, bárhogyan akarom. „     Nem tudom, hogy mi vitt oda? Az utolsó szalmaszál? Valami vak hit, hogy az életem fonala nem érhet véget. Hogy van, ki csomózza még össze, erős boggá kösse. Szakadhatatlanná. Elég időre még. Hogy miért ide mentem, miért idegen Istent kerestem? Miért rogytam idegen mintákra, idegen rojtokba kapaszkodó...

  Tíz kilométer futás, hogy valahol legyek, ami olyan mintha ott lennék, ahol lennem kellene. Part, hegy, hold és szikla. Pár törött kopott halászhajó. …de legalább csillagok… Egy gigantikus épület mögöttem.   Kiszűrődő fények és halk zene. Lehetne ünnepibb vagy megértőbb talán. Bennem gyász van. Veszteség és szomorúság. Gyertyát hoztam gyújtani, tengerbe sírni könnyeim. Siratni halottat és élőt is talán. Múltat és lassan reményvesztett jövőt.   Nincs templom, nincs sírhant, nincs feszület. Csak az ég, és fölöttem a fakó csillagok. Valószínűtlen véletlen, hogy egy novemberi fagyos estén látok egy hullócsillagot? Novemberi fagyos estén égi jel az égen. Reményt adó, simogató üzenet? Hogy a szilánkosra fagyó szíveket odaátról is melengeti a szeretet?   Nincs templom, nincs sírhant, nincs feszület. Csak egy kereszt medál a zsebemben. Kulccsal zörren, apró fémkacaj. Hangos gyufa sercen a tenyeremben. Gyertyaláng lobban egy üve...

  „Elveted a tettet, kinő belőle a magatartás. Elveted a magatartást, kinő belőle a jellem. Elveted a jellemet, kinő belőle a sors.” Hamvas Béla   Talán hatéves volt. Talán még annyi sem. Élete első judo versenyén szurkoltunk neki. Még nem tudott olvasni, de azért szeretett volna maximálisan felkészülni. Ezért az övvizsgára és a versenyre úgy tanulta meg a fontos szabályokat, hogy felolvastuk neki és megtanítottuk, mint a verset. Ő akarta így. Azután ott állt a tatami szélén és kicsit riadtan pislogott felénk. Láttam, hogy nagyon zavarja valami. Vele szemben az első versenytársa, egy picurka copfos kislány. A rakoncátlan szöszke fürtjei két fonatból lógtak erre meg arra. Nagyon elszánt volt. A judogi nadrágszára felhajtva, hogy rá ne lépjen, a felsőt meg küzdelmesen húzgálta az öv alatt, mert annak a csücske, széle is a térdét verte. Majd összeroppant a picurka termete a nehéz szövésű ruha alatt. Miklós állt vele szemben, három fejjel magasabban és meghajolt és elkez...

    Most, hogy tudjuk, hogy mit jelent az, hogy biogén, hogy az valami, ami minden élő szervezetből származik. Tehát ahogyan korábban írtam, származik az én szervezetemből is, meg a tiédből is, a származik a gabonáéból, a répáéból, a tyúkéból, malackából, meg a paradicsomból és tarkababból is, mindenből, ami élő és fehérjéket tartalmaz. És már azt is tudjuk, hogy ezek a fehérjék nem végtelenített életciklussal léteznek, hanem egyszer csak megáll bennük az élet és elkezdenek lebomlani. Ekkor keletkeznek a hosszú láncú bonyolult fehérjeszerkezetekből az őket alkotó aminosavak dekarboxileződésével, széndioxid felszabadulásával és elvesztésével az aminok. Így már tudjuk, minden, amit nem a tányérunkon lehelte ki a lelkét, az bizony már bomlásnak indult és tartalmaz biogén aminokat. A lélekkilehelés pillanatától a szájig, gyomorig tartó út hossza határozza meg, hogy mi mennyi biogén amint tartalmaz. Minden, amiben elkezd megmurdelni a fehérje, az vagy megrothad, elfolyósodik, vag...

  Lehettünk volna mások, te meg én. Hajthattam volna ringató öledbe fejem. Lehettél volna valóban anyám, anyám. Olyan édes, mint másoké. Őszinte óvó szóval az ajkán. Lehettél volna, aki ágyam mellett ül riadt hajnalon, amikor a függöny ránca vet árnyékot arcomon. Vagy lázat csókolhattál volna forró homlokomról, félelmet ölelhettél remegő vállaimról, csendesítve kalapáló szívem, becézve résre csukott szorongó szemem. Csicsíja bubúja… Álomba ringató, szelíd nyugalmat hozva kezeid, párnám csendben simító. Vagy lehettél volna támaszom, vigaszom, biztatóm is akár. Tett, amit bizton másolni tudok. Hang, ami elcsitít miden kétséget. Ölelés, ami elűz minden rémséget. Lehettél volna meleg otthonom. Váró, hívó, visszasíró. Lehettél volna kegyelem, Biztató szó és nem csak fegyelem. Lehettél volna a fény, mert én árnyként követni vágytam lépteid. Lehettél volna ki nem tépi szét egy gyermek álmait. Lehettél volna értem való. Kíváncsi, törődő, ...

  Egy pici félkör alakú salter ablakon keresztül kommunikáltunk velük, előre hajolva igyekeztünk a lyukon kívülre közvetíteni legalább valami minimális empátiát. Az első napokban mindenképp.  Később a szaporodó tapasztalatok birtokában ez már egyre nehezebb és nehezebb lett. Valami, amitől a lélek szeretne elhatárolódni, de már nem lehet. Soha többé nem lehet. Involválódsz és részese leszel sorstragédiáknak és meg nem adott életesélyeknek. Az első kérdés, mindig az volt, hogy benne van-e már a neve a „kockás” füzetben? Sokan először jöttek, ekkor elővettem fiókból a kockás füzetet meg a vonalzót és ott, előttük elkezdtem megvonalazni az újabb lapot. Időt adtam, hogy rendezzék a gondolataikat. Ők meg vártak. Türelmesen. A lyukon át nem láttam az arcukat, csak, ha nagyon mélyen előrehajoltam. De láttam a kezüket. Összekulcsolva, ahogyan egyik agyonszorítja a másikat. Vagy ellilul a táska fülén, kifehéredett ujjpercekkel. Volt, aki zavartan matatott. Volt, aki mereven á...

  ...A fájdalom nevel, formál bennünket a legeredményesebben. A legmélyebben bevésődő leckéket a fájdalom diktálja. A testi, lelki fájdalomé egyaránt. Mélyebben rója a rovátkákat a memóriánkba, idegrendszerünkbe, a szívünk rostjai közé és a DNS-ünk szekvenciáiba, mint a szeretet. A fájdalom mutatja meg nekünk, hogy honnan és mikor meneküljünk, mit kerüljük el és ha nem tudunk menekülni, hogyan keményítsük meg önmagunkat és éljük túl, akár a legnagyobb fájdalmainkat is. Az menekülésre nekem professzionális mintám van. Amikortól az „eszemet tudom”, mélyen bevésődött szituációk sorozatának emlékképei törnek elő a memóriám legrégebbi rétegeiből. Helyzetek, amikor a primer kötődésem sérült, vagy érzelmileg meghatározó mintát kaptam a menekülésre. Mert az anyám, a legkülönfélébb konfliktushelyzetekből kimenekült. Egyszerűen elment onnan és ezzel lezártnak tekintette a helyzetet. Napokra, nem ritkán hetekre bezárkózott saját világába és kizárt onnan minden ignorálandót. Beleértve ...